Este, amikor a gyerekek már alszanak, és én is az ágyamban fekszem, gyakran eszembe jut, hogy aznap hogy bántam a gyerekeimmel.
És bizony sokszor szorul össze a gyomrom, amikor felidézek egy-egy eseményt és az arra adott reakcióimat. Van, mikor úgy érzem, meg sem érdemlek három ilyen csodálatos gyereket: szaranya vagyok.
Rossz anya vagyok:
- mert gyakran kiabálok a gyerekekkel
- mert nem mindig tudok rájuk figyelni
- mert nem olvasok nekik esti mesét
- mert gyakran felhúzom magam, ha nem pakolnak el maguk után
- mert játék helyett a laptopot nyüstölöm
- mert ritkán főzök nekik
- mert nem járok velük sétálni
- mert kifejezetten terhemre esik különórára vinni őket
… és még sorolhatnám.
Ilyenkor csak egy pozitív dolgot találok: szeretem őket, mindennél jobban. Minden este megfogadom, hogy másnap jobb anya leszek. De a mókuskerék másnap újraindul, amikor reggel rálépek egy elöl hagyott pónira, amikor hallom, hogy a fürdőszobában összevesznek azon, hogy ki nyomja a fogkrémet, aztán a nagylány rossz jegyet hoz haza, a középső felesel, a kicsi meg hisztizik, mert nem játszhat a telefonommal. És ilyenkor őrjöngeni kezdek.
Az állandó mókuskerék-rohanás végül annyira kikészített, hogy változtatnom kellett. A hozzáállásomon, a viselkedésemen és a tetteimen. A változásba némi önismeret-fejlesztés is vegyült, amikor válaszoltam a magamnak feltett kérdésekre: Tényleg akkora probléma, hogy elöl hagyják a játékaikat? Tőlem vajon tanulnak-e rendszeretetet? (Nem.) Kell-e ennyire bosszantson a jelentéktelen testvérháború? Mi lenne, ha ordítozás helyett gyakrabban beszélgetnénk, és nem azt sugallnám a nap minden egyes percében, hogy szaranya vagyok, ettől pedig utálom magam?
Tudatosan változtattam tehát: sok türelemmel és időnként tízig számolással nyugodtan beszélek hozzájuk, még akkor is, ha számomra zavaró dolgot csinálnak. A játszón gyakran szállok be én is a játékba, nemcsak a telefonomat bűvölöm, amíg ők homokoznak. Gyakrabban készítünk együtt vacsorát, és együtt is fogyasztjuk el. Esténként nem a számítógép mögött kuksolok, hanem részt veszek az életükben. Mesét olvasunk, rajzolunk, de akár megnézem velük a Jégkorszak 3-at hatodszor, miközben összebújunk és simogatjuk egymást. Bevezettük az esti „különbeszélgetéseket”, amikor lefekvés előtt a két nagyobb mellé bújok az ágyba, és mindenféléről csevegünk.
Az eredmény? Velem együtt a gyerekek is nyugodtabbak, szófogadóbbak, nem sak mondom nekik, hanem érzik is, mennyire szeretem őket. Hihetetlenül kinyíltak, őszintén beszélgetünk bármilyen témáról, és naponta elmondják, hogy én vagyok a világ legjobb anyukája, és elmondhatatlanul szeretnek. Már nem a fojtogató érzéssel fekszem le. Boldog vagyok, hogy megtaláltam az utat hozzájuk.
Tünde
