Azt gondolod, hogy az a világ rendje, hogy az anyuka vigyázzon a pici csecsemőre, mialatt az apuka dolgozik? Vagy azt, hogy egy 5-6 évesben nem lehet még teljesen megbízni? Természetesnek veszed, hogy egy kisgyerek válogat az ételek között és azokból sokat kerek perec visszautasít? Álmaidban sem tudnád elképzelni, hogy 3 kicsi gyermekedet a szomszéd gimnazistára hagyod, mialatt elmész moziba a férjeddel? Rettegsz, hogy hideg télben a kicsid megfázik, vagy a mumus „agyalapit” elkapja? Hiszed, vagy nem, a világ sok modern országában a szülők abszolút nem értenének egyet veled, mert az ő megközelítésük a gyerekek gondozásához és felneveléséhez egészen más. És mint tudjuk, a gyereknevelési szokások a kultúra alapkövei, ugyanúgy, mint a táplálkozás vagy a nyelv.
Az amerikai Global Post kilenc olyan példát sorol fel a világ különböző országaiból, amire az átlag amerikai szülő igencsak furcsán nézne. Valószínűleg a magyar szülő reakciója sem lenne sokkal toleránsabb. Döntse el mindenki maga, hogy mi a furcsa, mi a zseniális ötlet, és mi az elképzelhetetlen.
Norvégiában ridegtartásban nőnek fel a kicsik
Norvégiában a gyerekek nagyon korán közösségbe kerülnek. Az első születésnapjuk után kezdenek járni az ugynevezett Barnehage-ba („gyermekek kertje”), ami egy államilag támogatott bölcsőderendszer. Viszonylag kicsi, és majdnem mindenki által megfizethető összegért reggel 8-tól délután 5-ig vannak ott. Rengeteg időt töltenek a szabad ég alatt, a zordságáról híres norvég télben is kinn játszanak órákon át, a legkisebbek is. Amikor kitavaszodik, szinte be se mennek a négy fal közé. A csendes pihenő is az udvaron történik, az alaposan bebugyolált apróságok a babakocsijukban szundítanak, a mínusz nagyon-nagyon sok fokban.
Bár a norvég állam bőkezűsége csodálattal tölti el az amerikai szülőket (az USA-ban nincsen államilag finanszírozott vagy támogatott bölcsőde vagy óvoda), az újságnak nyilatkozó, Norvégiában élő amerikai anyuka nem csak jó dolgokról tudott szólni. „Olyan érzése van itt az embernek, hogy csak egy helyes út van a gyereknevelésben, és mindenkinek azt kellene csinálnia. Amerikában mindenféle nevelési elvek között válogathat az ember, együttalvás, kötődő nevelés, stb. Itt mindenki ugyanazt csinálja: a gyereknek 7-kor ágyban a helye, mindenki ugyanabba a bölcsibe jár, mindenkin ugyanolyan csizma van, és minden gyerek ugyanazt viszi ebédre... ez a norvég módi.” (Azt hiszem a „csak egy helyes út van” hozzáállást mi magyar kismamák is megtapasztaltuk már.)
A vietnámi kisbabák parancsra pisilnek
Vietnámban a szülők megtanítják a csecsemőket, hogy akkor pisiljenek, amikor hangjelzéssel szólnak nekik. Pavlov kutyájának stílusában. Ezt a módszert Kínában is sokan használják. Amikor a szülő észreveszi, hogy a kisbaba pisil, fütyülésbe kezd. Hamarosan a kisbaba a fütyülést a pisiléssel asszociálja, és kérésre is tud pisilni.
A szakemberek azt állapították meg, hogy 9 hónapos korára a legtöbb vietnámi gyerek már nem igényel pelenkát. Vietnám nem a pelenkagyártók kedvenc piactere.
A kenyai kisii anyukák nem néznek a gyerek szemébe
A Kenyában élő kisii, más néven gusii népcsoportban az anyukák a kisbabáikat mindenhová magukkal viszik, és a testükön hordozzák. De amikor azok elkezdenek gügyögni, többet nem néznek a szemeikbe. A nyugatias gondolkodásnak ez nagyon durván hangzik, de a helyi kultúrában ez abszolút érthető. A szemkontaktusnak hatalmas ereje van arrafelé, és azt jelenti, hogy „meghajolok előtted, te vagy a főnök”. Ami ugyebár nem az, amit a szülő a gyerekével tudatni szeretne. A kutatók szerint a kisii gyerekek nem követelnek és erőszakolnak ki annyi figyelmet a szüleiktől, mint ami mifelénk megszokott.
Dániában a kisbabákat kinn hagyják az üzletek előtt az utcán
A dánok, akik osztják a norvégoknak azon véleményét, hogy a friss levegő („frisk luft”) a lehető legjobb egy gyereknek, a kisbabákat gyakran a boltok és éttermek előtt hagyják a babakocsiban, mialatt ők ebédelnek, vacsoráznak, vagy vásárolgatnak. Az odalátogató külföldiek igencsak meg szoktak ezen lepődni, akkor is, ha bevallják, hogy Dánia civilizát és biztonságos ország. Ugyancsak meglepődött az a New York City-be látogató dán turista párocska, akiket letartóztatott a helyi rendőrség a gyerekük veszélyeztetéséért, amikor önfeledten vacsoráztak odabenn, miközben a kisded békésen aludt odakint.
Hozzá szeretném tenni, mivel van némi tapasztalatom a New York-iakkal, hogy a világnak azon a részén, ahol mindenféle népcsoport érdekes, izgalmas és esetenként elrettentő gyerekügyeit szemlélheti az ember nap mint nap, messziről megismerni a „Bécstől keletre” született anyukák gyermekeit áprilisban, amikor a 15-20 fokos tavaszban is pufidzseki, sál, és sapka van még rajtuk. A boltokban benn is.
Polinéziában a gyerekek vigyáznak a gyerekekre
Az újszülöttek ellátását Polinéziában is a szülők végzik, de amint a gyerek járni kezd, nálánál alig nagyobb testvérei és kis rokonai veszik át a nevelését. Már a bölcsődés korú gyerekek is megtanulják, hogyan kell egy síró kisbabát megnyugtatni, és a 2-3 évesek is önellátóak, mert ez az egyetlen módja annak, hogy a nagyokkal, gyerektársaságban legyenek.
Jane és James Ritchie, egy antropológus házaspár, ugyanezt a jelenséget jegyezték le Új-Zélandon, mint a Polinéz szigeteken. Úgy érzik, hogy akármilyen simán működik ez arrafelé, a világ más részeire lehetetlen lenne ezt az ötletet exportálni. „A nyugati társadalmakban az a fajta gyereknevelés, ami Polinéziában mindennapos, horrorisztikus elhanyagolásnak lenne értékelve.”
Bár nem is olyan régen a mi kultúránkban is mindennapos volt, hogy az iskolás korú nagytestvérek igencsak aktívan részt vesznek a kicsik ellátásában, sajnálatos módon manapság egy írni és olvasni tudó, karatézó és sakkozó hétévest sokunk csak azzal mer megbízni, hogy pelenkázáskor a törlőkendőt odahozza, vagy figyelje, mialatt felvesszük a telefont. Ez igencsak elgondolkodtató.
A japán kicsik egyedül metróznak
A japán szülők is sokkal lazábban fogják a gyerekeiket, mint amihez az amerikaiak, vagy mi magyarok vagyunk szokva. A gyerekek sokkal több szabadságot élveznek, sokkal hamarabb. Nem ritka, hogy egy hétéves, esetenként akár egy négyéves gyerek is egyedül jut el metróval az úticéljába.
Christine Gross-Loh amerikai kismama, aki minden év egy részét Japánban tölti, és kalandjairól a „Parenting Without Borders” (gyereknevelés határok nélkül) című könyvet írta, bevallja, hogy amikor Japánban vannak, megengedi a gyerekeinek, hogy egyedül használják a tömegközlekedést, és kószáljanak a városban. Az USA-ban ezt soha nem merné megtenni. „Nemcsak, hogy furcsán néznének rám az emberek, de rám szabadítanák a gyerekvédelmiseket”, mondta.
A spanyol gyerekek nagyon sokáig fenn vannak
A spanyol családokban nagyon fontos a gyerekekkel eltöltött idő, és nagy hangsúlyt fektetnek az együttlétbe. Az az elképzelés (pl. Angliában, ahol nem ritka, hogy a fektetést délután hatkor kezdik, és 7-re minden gyerek alszik), hogy egy gyereknek kora este ágyban a helye, jóval a szülők lefekvése előtt, teljesen idegen számukra. „Már az ötlettől is kiborulnak”, nyilatkozta Sara Harkness, aki a University of Connecticut-nál foglalkozik a témával. A gyerekek este csak 10 óra felé, vagy azután mennek aludni, miután a családjukkal töltik az egész estét. Ugyanez igaz az argentin kicsikre is. Természetesen náluk nincs azzal gond, hogy a csendes pihenő (szieszta) alatt aludjanak is.
A pigmeus apukák a munkamegosztásban hisznek
Közép-Afrikában, az aka népcsoportra az jellemző, hogy az apai és anyai szerepek határai a szülés után teljesen elmosódnak. Amíg az anyukák vadásznak, az apukák vigyáznak a kicsikre, és ugyanez igaz fordítva is. Barry Hewlett amerikai professzor szerint „egy olyan rugalmasságot figyelhetünk meg ezeknél az embereknél, ami egyszerűen ismeretlen a mi társadalmunkban. […] Az apák gondolkodás és habozás nélkül látnak el mifelénk nőinek számító feladatokat. És ami a legfontosabb, semmiféle negatív megítélés nem éri ezért őket, nem veszítenek a „férfiasságukból”. A feladatok egyenértékűnek számítanak.”
Az egyik ilyen feladat természetesen a nyűgös csecsemők megvigasztalása. És mivel Avent cumi arrafelá nincsen, ha szükséges, ezek az apukák a saját mellbimbójukat is bevetik, hadd cuppogjon rajta a gyerek.
A francia bezzeggyerekek mindent megesznek
A franciáknál pontosan kiszabott étkezések vannak, mivel gyerekek nem kapnak rágcsákat a közbeni időben, mindig éhesen ülnek le az asztalhoz. Hisznek abban, hogy ha elégszer kipróbálsz egy új ételt, akkor meg fogod szeretni, és a válogatós gyerek követeléseinek nem szabad behódolni. A tányért nem kell soha tisztára nyalni, és arról mindent megenni, de minden felszolgált ételt meg kell kóstolni, minden egyes alkalommal. Ennek következménye, hogy a francia kisgyerekek egészen korán elkezdenek olyan dolgokat enni, amik másutt „felnőtt ételeknek” számítanak, mint a májpástétom, vagy az erős aromájú sajtok. Táplálkozásuk sokkal változatosabb, mint „gyerekmenükhöz” (értsd: hasábburgonya ketchuppal, csirkefalatok és pizza) szokott amerikai kortársaiké, akik megengedhetik maguknak, hogy egész ételcsoportokat (a leggyakoribb áldozat a zöldség) visszautasítsanak.
Az amerikai tinik bébicsőszködnek
Ezt én magam szeretném a listához tenni, mert saját tapasztalatom is van ebben a témában, és nagyon hasznos és jó szokásnak tartom. A bárki által megkérdezett amerikai felnőttek nagyon nagy százaléka bébiszitteléssel kezdett el pénzt keresni tini korában. Általában gimis korukban kezdenek a gyerekek maguknak zsebpénzt keresni ilyen módon, de nem ritka, hogy már 12-13 évesen péntek, vagy szombat esténként egy rokon, szomszéd, vagy ismerős kicsi gyerekeire vigyáznak pár órára, amíg a szülők „kimozdulnak”. Az elvárás általában az előre elkészített vacsora felmelegítése, a kicsik megetetése, lefürösztése és elaltatása. A megmaradt időben a tini tévét nézhet, olvashat, tanulhat. Bár többségben a lányok bébicsőszködnek, egyáltalán nem ritka eset, amikor egy fiú vállal ilyen rendszeres munkát. A rendszerrel mindenki jól jár: a szülők, akik gyakran a nagyszülőktől nagyon távol laknak, elérhető segítséghez jutnak (tinik mindenütt vannak) nagyon kevés pénzért (sokkal kevesebbért, mint egy profi pedagógus, vagy dadus) a tini pedig (remélhetőleg) megtanulja a munka és a pénz értékét, és nem elhanyagolható módon a gyerekekkel járó feladatokat. Először gimnazista koromban voltam Amerikában bébiszitter, az utcánkban vigyáztam egy kb. 3 éves gyerekre. A család nem ismert engem, egyetlen ajánlólevelem az volt, hogy láttak az iskolabuszról leszállni minden nap, és valahogy megtetszhettem. A belém fektetett bizalmat, és a bármi más módon számomra elérhetetlen pénzbevételt nagyon értékeltem. A rendszer kevés kivétellel nagyon jól működik generációk óta.
Másutt
