Holle anyó elszámolta ugyan a dolgot egy nappal, de sebaj, így is jó.

Már messziről hallani a vidám visítozást: ilyentájban legfeljebb egy-két nagyon elszánt kutyasétáltató jár erre, kivéve, ha esik a hó.

Afféle inverz szánkódomb ez: egy jókora gödör a park szélén, felülről indulsz különféle irányokból, hogy megcélozd a közepét. Ebből fakad a kockázata is: a lejtők nem egyféleképp lejtenek, de minden útvonal nagyjából a középpont felé fut. Ha valamelyik csúszóútvonal hosszabb, a másik meg valamiért gellert kap és elkanyarodik, akkor lehet ütközni – meg akkor is, ha leérve nem indulsz el rögtön fürgén felfele, hanem téblábolnál még lent egy kicsit.

És persze van az az eset, hogy külön ér le ló és lovas: a legparádésabbnál átgördült a delikvens fején a szánkó, messziről nem láttuk, kupán vágta-e közben, lehetőleg a fémmel vasalt részével. Van, aki a műanyag lapocskát hagyja el maga alól, és persze mindig akad punk, aki mindenféle segédeszköz nélkül vág neki, sima vízhatlan overállban (részegek anélkül, de most még ahhoz korán van), csúszva vagy hengergőzve. Leérnek általában ők is valahogy.

A mieink is leérnek, az egyik hosszasan vizslatja előbb, nekimehet-e valakinek, a másik gyorsan körbepillant és csúszik. Hirtelen eszembe jut, amikor az egyik alulról óbégatott, hogy „nembíromfelhozniaszánkót, gyere leeeee”, míg a másik a hasamban emlékeztetett arra, hogy mindenórásan talán nem kéne egy meredek lejtőn felrángatni a szánkót, amire a tesó nehezítésül néha vigyorogva rá is ül, amíg le nem borítom róla. (Mint nagyapám, mikor elunta, hogy körbe-körbézzen velünk a havas kovácsházi utcán, egyszerűen beborított az árokba. Nem nyert, kacagva tapsoltam ötévesen: méééééég egyszer!!!)

Ez előhoz egy másik emléket is: hideg, nyirkos télikabátszagú vonat dohog a fekete-fehér alföldi lapályon, rajta a madarak is csak feketék, szürke az ég, a frissen befűtött szobában aprócska karácsonyfaféle, egy nap alatt esszük ki az összes szaloncukrot, amilyet szeretünk, papírt gondosan visszacsomagolva, adunk a látszatra. A sütemény a fűtetlen kisszobában vár, aztán a jól befűtött középsőben próbálunk egymás hegyén-hátán elférni.

Nézem a fejemben a képet, alig van már valaki, aki életben van azok közül.

A mostban csikorog a lábunk alatt a váratlan ajándékhó, nézünk a fára felfele, a baglyok (amelyeknek már térképen jelölik a fáját!) valahova elszállhattak, de megcsodáljuk arrébb a hatalmas fenyőt, amelyik így hóborítva egészen karácsonyfaszerű most.

A lapályon sorban épülnek a szobrok is: klasszik hóembertől kezdve a hónyúlig meg a lavinakezdeményig: valaki végiggörgeti a havas talajon a gombócot, majd amikor felmártott rá falevelet-kavicsot-papírzsepit-kutyagumit, akkor csalódottan othagyja a görgeteget, mert nem elég hóemberszerű az eredmény. Soksok éve hókunyhó, alias iglu is készült, bár nem úgy, ahogy mi hajdan csináltuk: mi egy söröskriglit használtunk téglaformának, kiborítva egységnyi építőanyagot nyertünk belőle, abból készült a házikó, csinos volt, néha belebújt a csirke.

Másnapra elolvad a nagyja, mondom, Holle anyó kicsit benézte a naptárat, de így is jó.

Ezt kívántad a Jézuskától, mi? – vihogom a Kicsinek, aki élete majdnem tizennégy éve alatt nem sok fehér karácsonyt látott, de van fogalma róla, milyennek kéne lennie.

Boldog ünnepet mindenkinek!

Vakmacska

A képek a szerző tulajdonában vannak.