A tévénézéssel kapcsolatban mindenkinek vannak tapasztalatai és mindenkinek van véleménye arról, hogy milyen határokon belül egészséges és mikor káros a hatása felnőttre, gyerekre, párkapcsolatokra, családi összetartásra. A családok többségében előbb-utóbb kialakul a gyerek tévénézésével kapcsolatos szabály, és persze az is egyfajta szabály, ha nincs szabály.
A szabályok kialakításában először többnyire még csak két félnek kell egyetértésre jutnia: apunak és anyunak. A konszenzus lehet: csak fürdés előtt, csak, ha beteg a gyerek, csak, ha beteg anya, csak a Kisvakondot, csak pozitív történésű mesét, csak olyat, amiben van negatív szál is, csak akkor, ha a nagyobbik is nézi, csak DVD-ről, csak hajnali ébredés esetén, csak felnőtt narrációval, csak amíg anya megeszi az ebédjét, csak amíg apa visszahív néhány kollégát. No, meg persze az előbbiek szabadon választott kombinációi.
A szabály kezdeti felállítása után már pofonegyszerű a feladatunk: következetesen életben kell tartani a szabályt a hétköznapokban. Gyerekünk nagy valószínűséggel tudja, hogy hajnali 5 és háromnegyed 6 közötti ébredés esetén az alvó lakóparkban egyedüliként villanyfényben úszó nappalinkban az ügyeletes szülő kisebb eséllyel fog legózást javasolni a kb. fél 7-kor esedékes reggeliig hátralévő időig, mint mondjuk a Kisvakond nadrágkészítésének jól ismert DVD-epizódját. A kisebb eseti repedésekkel, de azért jól működő szabályok akkor kapnak igazán léket, ha az apu-anyu felügyelőpáron kívül mások is döntési helyzethez jutnak a gyerek napirendjében és pláne, ha a gyerek is megérzi az eltérő gondozók nyújtotta lehetőségek tárházát.
A mai multimédiás környezetben felnövekvő gyerekgenerációt helytelen csak a hagyományos szocializációs keretek között vizsgálni. A multimédiás környezet által a gyerekhez eljutó tömegkommunikáció közvetve vagy közvetlenül formálja a gyermek attitűdjét, véleményét, vágyait, viselkedésmintáit. De hogyan teszi mindezt?
A média egyrészt kijelöli a néző számára a napirendet, vagyis azt, hogy min kell aznap este megbotránkozni, elámulni pl. a tévéhíradó láttán. Másrészt a média befolyásolja viselkedésünket, cselekedeteinket azáltal, hogy amit a tévében látunk, az vagy feloldja korábbi félelmeinket, gátjainkat (mégis megcsináltatom a melleimet, mert megérdemlem), vagy épp ellenkezőleg, új gátlások jönnek létre a tévében látottak hatására (nem mehet egyedül bulizni a gyerek a Gina miatt). Harmadrészt ott van a kultivációs hatás, ami értelmében a sokat tévézők egy idő után hasonulnak a tévében látottakhoz, illetve egy korábban heterogén nézősereg huzamos tévénézés hatására elkezdhet akár hasonlóan is vélekedni bizonyos dolgokról. (A valóságshow-k sokadik szériáinak hatására akár erénnyé is válhat a nyers, durva párbeszéd a rendszeres néző számára, mivel azt a szereplők őszinteségként tüntetik fel.).
Mégis miért van jelentősége annak, ha azt halljuk a tévét érő vádak között, hogy a gyerek még nem tudja megkülönböztetni a valóságtól a tévében látottakat. A kutatások szerint azért, mert a valós, vagy valósnak tartott eseményekre adott gyermeki reakciók is intenzívebbek, mint a gyerek tudatában is fiktívnek tartott események esetén.
A 7-8 év alatti gyerekek viszont még nem értik, hogy mi az, hogy fiktív, nem valós esemény. Ebből adódik az is, hogy ha egy hároméves gyerek a tévében olyan képsort lát, amit reálisként él át, és ami egyúttal negatív is, akkor azokat jóval intenzívebben éli át, vagyis sokkal jobban megrázza, mint ha 12 évesen nézné meg, amikor már érti a realitás és fikció közötti különbséget.
A tévétartalom megértésében ugyancsak a 8 év alattiak vannak nehezebb helyzetben. Meg kell érteniük az események láncolatából egymásra épülő cselekményeket ott, ahol az egyes jelenetek között összefüggés is van. Az óvodások még leginkább egymástól független események sorozataként fogják fel a képkockákat, és egyedül nem feltétlenül tudnak ok-okozati viszonyt rendelni az egymást követő képsorok közé.
Egy kutatással igazolták, hogy a 7 év alatti gyerekek egy nekik szerkesztett kísérleti film nézésekor csak a film végén ítélték bűnösnek a feleségét többször megölni próbáló férjet, csak azt követően, miután a rendőrség megjelent a szerkesztett filmben, és bilincsben elvezették a férfit. A film korábbi pontjain is megkérdezték a gyerekeket, hogy bűnös-e a férfi, de csak a végén, a társadalmilag igazolódott okozat (bilincs, rendőr) alapján tudták meghozni a döntésüket, és nem az okok (szándék a gyilkosságra) alapján.
A szakirodalom szerint a tévé káros hatása megszüntethető vagy csökkenthető, ha a szülő együtt nézi a gyerekével a tévét, és közben folyamatosan kommentálja, vagy csak figyel, és akkor szól közbe, ha megerősítést vár a gyerek.
Nem lehet hermetikusan izolálni a tévétől a mai gyerekeket, hibás következtetés azt gondolni, hogy az nem hat a gyerekre akár óvodatársai, a nagyszülők, gondozók, bébiszitter által. A tévé számos olyan hasznos információt közvetít felénk, melyek megismerése tágítja a gyerek látóképességét, javítja ítélőképességét, de csak akkor, ha a tévénézés az életkori sajátosságok figyelembevételével, valamint megfelelő szülői mediációval társul.
acsevi
