Mindkét gyermekem születéstörténetét megosztom most, mert talán segíthet a hasonló tünetekkel küszködőknek. Amolyan állatorvosi ló lettem, a terhességi diabétesztől a magzatvíz-szivárgáson át a HELLP-ig sajnos szinte minden összejött, ami problémássá tehet egy terhességet.
Három éve az elsővel a húszhetes hányásról eltekintve mintaterhes voltam. Nem híztam, jól éreztem magam, dolgoztam az utolsó hétig, csak a 26. héten bebukott terheléses vércukor-teszt mutatta, hogy szívás lesz a vége. A diabétesz-ambulanciára kellett járnom hetente, étrendet és vércukor-naplót bemutatni egy olyan szederjes arcú dokinak, hogy rettegtem vele rossz értékeket közölni, hátha épp tőlem kap agyvérzést. De végig tudtam tartani a 160 g-os diétát, inzulin nem kellett, és a doki is él még.
A 36. héten azonban felment a vérnyomásom, a védőnő beküldött a választott szülészemhez, aki kissé feszült lett. Megnyomkodta a méhszájam, ami teljesen zárt volt, ezzel próbálva siettetni a nyílását. Remegő lábakkal szálltam le az asztalról, el sem tudtam hinni, hogy ez a különösen kedves doki, akinek eddig meg sem éreztem a vizsgálatait, ilyen fájdalmat tud okozni. Kétféle vérnyomáscsökkentőt írt fel, corinfart és dopegytet, mondván, az elsővel kezdjem, már aznap este, és vegyek egy vérnyomásmérőt. „Minek?”, mondtam flegmán, „Egy sarokra lakok a védőnőtől, akkor megyek hozzá vérnyomást méretni, amikor akarok”. Hallgassak rá, és vegyek egyet. Hallgattam. Még szerencse.
Este 8-kor bevettem az előírt tablettát, és éjfélkor ébresztettem a férjem, hogy elpusztulok. Nagyon rosszul lettem, remegtem, izzadtam, hánytam és ment a hasam, de legrosszabb volt, hogy nem éreztem mozogni a babát. Vérnyomást mértünk: egyik mérésnél 110/70, a következőnél 140/90, rendszer nélkül. Rossz a mérő, gyerünk be az ügyeletre.
A kórházban az ügyeletes doki megmérte a vérnyomásom (sajnos nem volt rossz az otthoni mérő), belém nyomott egy dopegytet, megnézte a babát és a méhlepényt, és csak saját felelősségre engedett haza a táskámért, azzal, hogy reggel 8-kor jelentkezzem felvételre.
Másnap reggel a választott dokim, akit közben értesítettek, már várt: CTG, vérvétel, flowmetria. A vérnyomásomat stabilizálták, de a vérképem a vérlemezkék és a vörösvértestek szétesését mutatta. Következő napra a helyzet rosszabbodott, és délelőtt 11-kor a dokim a császár mellett döntött, mert a vérnyomásom két dopegyt után is csak 160/100-ra ment „le”.
A lányom 2250 g-mal, 48 cm-rel, egészségesen született, tudott egyedül lélegezni, ezért csak másnap reggel 6-ig volt inkubátorban, utána már együtt lehettünk. Gondoskodni sokáig nem tudtam róla egyedül, mert a „kemény vagyok én, mint a bakaszar” elv mentén nem kértem fájdalomcsillapítót. A lányom gyönyörű volt, de nagyon sovány, és a kórházi tápszert is csak alig-alig nyammogta. A tejem öt nap után lövellt be, utána már jól evett és szépen gömbölyödött, ma egészséges, cserfes hároméves. Az orvosom elmondta, hogy ez nem egyszerűen toxicosis (magas vérnyomás, fehérjevizelés, ödéma), hanem HELLP-szindróma (angol betűszó a vörösvértest-szétesés, emelkedett májenzimek, és alacsony vérlemezkeszám tünetek rövidítésével) volt, és felkészített, hogy a következő terhességnél is előjöhet.
Tavaly márciusban, két hónap próbálkozás után ismét teherbe estem. Az nődokim rögtön nagylabort kért, az eredmény: proteinuria, azaz fehérjevizelés már a 6. héten. Homlokát ráncolva ugyan, de pár jótanáccsal („mérje otthon a vérnyomását, és tudja: 140/90-nél kórházba, üstöllést”) hazaküldött.
A vészes 140/90-es terminust már a 8. héten sikerült elérni, és az orvosom jobban ráncolta a homlokát, mint egy bullmasztiff. Olyan elmélyülten gondolkodott, hogy kis híján a kórházi köpenye zsebéből előrántott kanállal kezdett írni a tolla helyett. Dopegyt, rendszeres mérés, kevesebb só és víz, valamint irány a nefrológia, kivizsgálásra. Végső esetben a SOTE terhespatológia, „hátha ott végig tudják vinni a terhességet”. Hátha?!?!?! Ez az egy szó úgy gyűrt le, mint az úthenger, lassan, komótosan és hihetetlenül fájdalmasan.
Ekkortájt lett esedékes az első védőnői vizit. Érzelmi stabilitás híján már az első percben elbőgtem magam, és kifakadtam, hogy nem tudom, mit tegyek. Megszakíttassam a terhességet? A védőnő emberként állt a kérdéshez, és azt tanácsolta, a nagyobb kivizsgálásig várjak, de ha rosszak az eredmények, és nem akarok kockázatot vállalni, akkor igen. Elmondta, hogy ismer családokat, ahol bevállalták a beteg babát az orvosi figyelmeztetések ellenére, de magánemberként nem ért velük egyet. Lehet, hogy az orvosi bravúrral, ami életben tartja a 25-28. héten megszülető babát, tele lesznek az újságok, de hazavinni, évtizedeken át gondozni, rehabilitációra hordani nekem kell.
Őszinteségével lefegyverzett, mert magzatvédelmi agitpropra számítottam. Nem egy, hanem négy ember sorsáról döntök: férjem és háromévesem is van.
Senkinek nem kívánom, hogy erről kelljen beszélgetnie a gyermeke apjával. A férjem szerencsére kettőnk helyett is higgadt tudott maradni (nekem már nem ment), és a 12. hetet javasolta, mint határidőt, illetve, hogy addig mindent tegyek meg a vérnyomásom csökkentéséért. Én csendesőrültként dühöngtem: az én testem, hogyhogy nem lehetek semmi befolyással arra, mi fog történni? Kőbe van ez vésve, hogy ismét toxémiás és HELLP-es leszek, a gyerekem pedig intrauterin retardált? Bújni kezdtem a netet, és az időközben képbe jött nefrológus dokival a sószegény étrend, napi másfél literes folyadékkorlátozás és plusz négy óra pihenés mellett döntöttünk. Erre azért volt szükség, mert az éjszakai pisim normális volt, a nappali viszont botrányos, a veséim csak akkor működtek normálisan, ha vízszintesen feküdtem. A vesék dolgának további könnyítésére 60-40-es bázis-sav aránnyal is próbálkoztam (ez nagyjából azt jelenti, hogy az étrendem 60 százaléka állt nyers vagy párolt zöldségből.)
A hatás minden elképzelésünket felülmúlta. Nem kellett vérnyomáscsökkentőt szednem, bár az egykeresztes proteinuria végig megmaradt. Őszinte meglepetésemre a 23. héten simán átmentem a vércukorteszten is, amit az előző terhességnél bebuktam. Igaz, akkor dolgozni jártam, most pedig csak az idősebbet adjusztáltam otthon.
Az életképességi határként szemem előtt lebegő 30. héten az UH-n átmentem, de a vérlemezkeszám csökkent. A dokim azt mondta, ez az egyetlen jele, hogy megint nem ússzuk meg a HELLP-et. „És mire figyeljek?” kérdeztem. „Életmód? Diéta?” „Sószegény, zsírszegény, sok zöldség, fehér hús, kevés szénhidrát, magnézium, vas.” És persze feküdjek, az isten szerelmére. Hát persze, egy hároméves mellett…
A 31. héten talán a fertőzéstől (hólyaghurutom lett, mert miért is ne), talán a stressztől (idióta nagyszülők) keményedni és görcsölni kezdtem. Sírva hívtam haza a férjem a munkából, mert azt hittem, beindult a szülés. A dokimat is hívtuk – magnézium, antibiotikum és alkohol (igen, alkohol, de fél deci bor és nem öt feles tequila), továbbá fekvés, azonnal, ez nem jóslófájás, hanem fenyegető koraszülés.
A 33. hétre a fájások elmúltak, de rettegtem, hogy újrakezdődnek, így minden durvább keményedésnél hanyatt vágtam magam, mint egy hetéra, és piáltam, mint Szalacsi. A férjem emberfeletti helytállással dolgozott (míg én alkoholizáltam és hemperegtem): munkába járt, építkezett, vitte a házimunkát és óvodába szoktatta a háromévest. Emellett még arra is maradt kedvessége, hogy megkérdezze, van-e valamire szükségem és jól vagyok-e.
A 36. héten beütött a dühítő malőr: ereszteni kezdtem, egy csepp, két csepp, öt csepp meg tíz... Ordítani tudtam volna: a vérnyomásomat sikerült eddig lent tartani, és akkor jön egy ilyen amatőr hiba. A doki persze ismét megnyugtatott, hogy van erre egy jó trükkje: finoman megnyomja a méhszájat, hogy a beékelődött fej kimozduljon, és ha magzatvíz távozik, akkor a hüvelyváladékot lemossa a kesztyűről, és valóban, kezdődik a buli. Ám az én hüvelyváladékom sűrű, akármi is folyik belőlem, az nem magzatvíz, ráadásul az UH szerint a gyereknek is van még miben lubickolnia. A vérképem és vizeletem viszont rendesen elszállt, így aztán belőttük a császárt a 38. hét betöltése utáni napra.
A megbeszélt időpontban jelentkeztünk a János kórházban, a megbeszélt titkos jelszóval („csöpög a víz”). Mivel sikerült emellé 140/90-es vérnyomást, fehérjevizelést, emelkedett májenzimeket és csökkent vérlemezkét is produkálnom, bennfogtak, de még két napig vitatkozott az orvosi kar, hogy indítsák, avagy vágják. Addig is napi kettő CTG-re és flowmetriára jártam: „helló, megint jöttem, Summary Gloss, Cuki doktor toxémiása a hármasból”, de kijavítottak: „nem-nem, a toxémiás a hatosban fekszik, maga a HELLP-es.” Mondtam, ha nem életveszélyes állapot lenne, még élvezném is a népszerűséget, de így csak eszem a kefét, hogy mire várnak, talán a rángógörcsre? A csöpögésre továbbra sem volt magyarázat. Az egyik szülésznő halkan említette a felső burokrepedést, de láthatóan senkit nem izgatott a dolog, hiszen a babám fejlett volt, én pedig mindenórás preeklampsziás.
Anno a gerincdokim javasolta, hogy császár legyen, így felhívtam, hogy adja ezt írásba. Ez, valamint a romló CTG lendített a kórházi bürokrácián, és december 1-jén meg is született a fiam, 4000 g-mal és 56 cm-rel, 10/10-es Apgarral, belőtt, dús fekete séróval és férfiasan ordítva. A második császár után már nem bezzeganyáskodtam, kértem fájdalomcsillapítót, így gyorsabb volt a felépülés, és a fiamat a harmadik éjjel már magam mellett tudtam tartani. A nonstop szoptatásnak-fejésnek köszönhetően ekkor már bőségesen tudott kortyolni az előtejből, tápszerrel váltogatva jól tudtam lakatni, másnap pedig már belövellt a tejem is.
Lehet, hogy ez visszatetszést kelt, de nagyon boldog vagyok, hogy császár lett, mert így mindketten egészségesen kerültünk ki ebből a nem éppen diadalmenethez hasonlatos terhességből. Meg aztán nem lett volna épp vattacukor-nyalogatás az sem, ha egy négykilós görögdinnyét kell kinyomnom egy narancsnyi lyukon. Köszönet a János egész szülészeti osztályának, ahol csakis hozzáértő orvosokkal, és emberséges ápolókkal, szülésznőkkel találkoztam. Divat szidni a kórházakat, de mindkét alkalommal nagyon kedvesen bántak velünk, pedig nem dugdostam semmit a zsebekbe.
Az elbocsátás napján a választott orvosom jött be lecserélni a kötésemet és elköszönni. Egy utolsó poént még megeresztett: elfelejtette műtét közben megkérdezni, ne varrjon-e be inkább egy zippzárat – hátha már tervezzük a következőt...
Summarygloss
