Ez itt a gyerekem tavalyi cipője. Volt. Nem kell hozzá különleges magyarázat: ősz elején vettem, először utcai cipő volt, aztán időnként udvari használatra is befogták, aztán pihent (már meglehetősen megviselten) a télen, amikor leginkább bakancsot hordott házon kívül, aztán felvette tavasszal kétszer... amikor is azonmód cseréltük a „benti” cipőjével egyetemben, ami még betyárabbul nézett ki, pedig egy „újgazdagék nappalija” méretnél valamivel kisebb óvodai csoportszobában totyogott csak benne ide meg oda. Ahhoz képest úgy nézett ki ez is meg az is, mintha legalábbis több ezer kilométert gyalogolt volna benne idáig egyhuzamban.
Javítani reménytelen, adományba se adható, hulladékként bonyolult az ártalmatlanítása (mindenféle anyag van benne civilként szétszerelhetetlenül) márpedig az, hulladék, nagyjából négy hónap után, azt se várta meg egyik se, hogy a gyerek becsületesen kinője legalább.
A visszaviteli-minőségreklamálási procedúrát általában nem vállalja senki. Ha egy héten belül leválik a talpa a lábbelinek, azért még talán érdemes arénázni a boltban, de hogy egy nagyjából öt és félezerbe kerülő (szerintem ebből kb. kétezer a marketing, mert a bűvös szót ráírták az egyik pántra...) gyerekcipő szétmegy négyhavi hordás után, ott az egyszeri szülő nagyjából azt kockáztatja, hogy hülyének nézik, esetleg odavágják „miért, ennyi pénzért mire számított?” – mintha az ötésfélezer valami gombóc fagyi ára lenne.
„Kermiztetjük” – hangzott el gyakran az „átkosban”, a hetvenes-nyolcvanas években az ítélet a cipőbolti helyettes vezető szájából az efféle vackok felett, ha mérgesen ráztuk a „pocsék áruk fórumára” való terméket az orra alatt. A KERMI, az akkori minőségellenőrző intézmény meglepően gyakran ítélt a vásárló javára, már ha az kibírta a sokszor két hónapig is eltartó procedúrát, jegyzőkönyvvel, szakszerű bevizsgálással és véleménnyel, de ekkor se értünk el többet, mint hogy az eredeti ár értékében választhattunk másik lábbelit abban a boltban, ha akadt nekünk tetsző. Pénzt nem nagyon adtak már akkor se vissza, az eljárásig meg általában úgyis kellett venni másik cipőt, másik pénzből. Ha „javíthatónak” ítélték a terméket, az általában azt jelentette, hogy elbuktuk az eljárást, hiszen akkor már mi is inkább javíttattuk volna.
Nem hiszek az összeesküvés-elméletekben, de mégis átsuhant a fejemen, mi van, ha a jobb minőségű és lendületesen drágább termékek gyártói gyártatják ezeket is, direkte ilyen szétesősre, hogy egy kudarc után végleg a márkásabb holmi hívei legyünk cipőfronton. Én ugyanis bevallom: egy nagyáruház sajátmárkás (másnál már bevált) cuccán kívül azóta csak márkás (és három-ötezerrel többe kerülő) cipőt vettünk, hogy a gyerek többé ne nézzen ki úgy, mint valami szociográfia-illusztráció, bemutatva a mai gyerekszegénység súlyosságát.
Apropó, gyerekszegénység – ezek a cipők a tényleg szegényeknek egyáltalán nem olcsók, de a szakadatlan hordás miatt nyilván még hamarabb hullanak atomjaikra, részben rongálva a gyerek lábát is. Bele se merek gondolni, miben járkálhatnak, ha Macsek és tsai nem küldik elég szorgosan a kinőtt márkás cipőket, amelyek félévi viselés után is többnyire hordhatónak minősülnek (kivéve, amiben fociedzésre jár a sarj, mondjuk). Egy időben már a szegényebbek se adtak szívesen más által már kitaposott, használt cipőket a gyerekek fejlődő lábára – most viszont rákényszerülnek, mert a gyerekcipő minden, csak nem olcsó, ellenben bizonytalan a minősége és az élettartama. Hiába van rajta szinte kötelezően az aktuális rajzfilmfigura, aminek mintha nagyobb jelentőséget tulajdonítana tervező, gyártó és fogyasztó is, mint más, fontosabb tulajdonságoknak.
Tibor, a környék mindent javító, gyakran szabályosan csodát tévő cipésze-javítója is gyakran áll reménytelen arccal a hozzá vitt divatos gyerekcipők felett. „Nézze meg, hát nem tartja semmi, a ragasztás milyen vékony, nincs hol összerakni rendesen, ha nagyobb helyen foltozom, törni fogja a lábát, ha csak összepasszítom, felette szakad el egy hét múlva, hát milyen anyagból van ez...” – kommentálja, miközben a valódi bőr csizmámat hatodszorra is vihetem, ismét nyerek fél évet vagy egy szezont rajta. A gyereknek néha csak egy hónapra akarom megmenteni a cuccot, de gyakran sülünk fel vele, már haza se viszem, azon lendülettel hajítom a kukába.
És nem merek belegondolni, mi lesz vele ezután. Rémálmaimban Gellérthegy nagyságú kupacokat látok csak félig elrohadt gyerekcipőkből, amelyek isten tudja hány évtizedig pusztulnak és szennyeznek valami lerakóban, vagy eregetnek bűzös füstöt (műanyag talp, ugyebár) valami égetőműben, hordásra alkalmatlanok, de illedelmesen lebomlani sem tudnak már. Nem tudom, mi a megoldás, nem sírom vissza a csizmadia hajdani, hat gyereket kibírt kis cipőcskéit, jó hogy a mai cipők könnyűek, kényelmesek (hm, már amelyik...), de hogy miért kezelik ilyen nagyvonalúan a minőséget (és a méreteket is nem esetben) a gyártók, azt sem tudom. Miközben lassan félmegyényi gyerek indul Magyarországon iskolába idén is gumipapucsban, mert az olcsó, és hát valljuk be, sok mindent sokáig kibír. Ha nem is véd, nem is meleg, nem is kényelmes és nem is tartja szárazon a lábat.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
