Kedves szülőtársak, szurkolótársak!
Általában egy-egy focitorna alkalmával két résztvevő szerepe vitathatatlanul egyértelmű – a focista játszik, az edző irányít. Ekkor jön a képbe a harmadik szereplő, a szülő, jelen esetben a SZURKOLÓ. A szurkoló szülő (lat. exhortor parens – egy külön „állatfaj”) sajátos szerepelvárásokat támaszt a fentebb említett két résztvevővel szemben („Cseréld má’ be!” – edzőnek, „De kinek!? Komolyan kinek!? – focistának, „Vak vagy!? – mindkettőnek és időnként a bíró sporttársnak), melynek sokszor (vagyis az esetek többségében, na, jó, mindig) nyomdafestéket nem tűrő hangon, hangnemben, hangerővel ad formát.
Kinek mit kell, szabad elvárnia egymástól egy utánpótlás focimeccs alkalmával? Jómagam is elég vehemens szurkoló szülő vagyok. Más sportágban is van szerencsém biztatni gyermekemet, mindezidáig sikerrel, ugyanis még egyszer sem vezettek ki a teremből a viselkedésem miatt, bár már láttam, hogyan csinálják… Láttam szülőket, akik a kezüket tördelve állnak a folyosón és a kiszűrődő hangorkánból próbálják kiszűrni annak az egyetlen, édes hangnak a foszlányait, ami akkor és ott világot jelenti. Kint ácsorognak a folyosón, nyilván megvolt az előzménye ennek az állapotnak (lehet, hogy pont a gyermek kérte), a kérdés csak az, hogy vajon megérte-e? Érdemes volt-e bekiabálni, kiosztani, szidalmazni mindent és mindenkit?
Egy utánpótlás sporteseményre ritkán megy el úgy az ember, hogy nincsen személyes kötődése az adott alkalomhoz. Ebből kifolyólag, bármilyen hihetetlen, minden ott játszó focista valakinek a GYEREK-e, minden, pálya szélén álló felnőtt valakinek a SZÜLŐ-je. Mindenki a legjobbat szeretné a saját gyerekének, senki nem készül direkt vesztesnek. Jó, azonban ha ismerjük a korlátainkat, vagy ha nem, akkor nem árt, ha időről-időre figyelmeztetnek bennünket rájuk. Ha valaki tudja, hogy hajlamos a túlzásra, hogy könnyen elkapja a hév, melynek hatására úgy viselkedik, ami egyébként nem jellemző rá, akkor gondolkodjon el azon, hogy jó előre lefoglal magának egy széket a folyosón…
Ha szó szerint megvizsgáljuk „szurkoló” szavunk eredetét, könnyen rájöhetünk, hogy mi is a feladatunk a pálya szélén. Valaki szurkol valakinek. Mit is jelent ez? Ha felfedezzük a szóban a „szurok” tövet, akkor eszünkbe juthat, hogy valamikor a 20. század elején a „szurkolók” szurokkal festették a transzparenseket, melyekkel a csapatukat biztatták, innen ered a szurkolás elnevezés (ezt jegyezzük, meg és egyszer talán készíthetnénk valami hasonlót a gyerekekkel). A magyar nyelv azonban ennél mélyebb magyarázatot is megenged, melynek fiziológiai jellegű magyarázata van. Amikor az ember feszült, ideges, kezeit gyakran egymáshoz simítja, tenyereit összenyomja, s ilyenkor az izzadásnak köszönhetően a kéz tapadóssá, ragadóssá válik – mintha… szurokkal lenne bekenve. Hasonló eredetű a drukkol, drukker szócsalád is, ami a német drucken „nyom, szorít” igéből ered és érdekessége például, hogy a belőlük származó drukker szót Magyarországon kívül nem használják.
Tehát nincs más dolgunk, mint szurkolni, vagy drukkolni.
Ebből a kis nyelvtani kitérőből is látszik, hogy a szurkolás, a drukkolás egy pozitív dolog kell, hogy legyen. A biztatás, a támogatás, a pozitív megerősítés, ami a gyerek számára építő jelleggel bír, emellett nem rombolja az edzői tekintélyt és nem közvetít összezavaró szerepelvárásokat a gyerek-játékos felé. Ha azt szeretnénk, hogy a játékos a játékra figyeljen és kövesse az edzői utasításokat, hogy várhatjuk el tőle, hogy a pálya széléről beordított tanácsoknak megfelelően, de az edzőnek ellentmondva cselekedjen? Nem beszélve arról, hogy mindegyik szerencsétlen valakinek a „FIA”! Honnan tudná, hogy pont neki szól a „FIAM, MI A FRÁSZT CSINÁLSZ!?, ha ő épp azt hiszi, hogy jó az, amit csinál, hiszen az edzőjétől nem érkezett jelzés az ellenkezőjéről.
Lehet persze társadalmi munkában edzősködni. Intézni a papírmunkát, leszervezni az edzéseket, a programokat, részt venni a kötelező továbbképzéseken, összeszedni a koszos mezeket, majd gondoskodni róla, hogy legközelebb már tiszta legyen, és persze fenntartani a gyerekek érdeklődését, jókedvét, mert csak ezek után jön az, hogy a pálya szélén állva „ISTEN”-ként irányíthatjuk az álomcsapatot.
A jókedv a lényeg, és ennek kell mindig az első sorban állnia. Lehet jókedvűen veszíteni is, mert ha el tudjuk érni, hogy a gyerek minden meccsen újból és újból önmaga legjobb formáján túllépve teljesítsen, akkor nem fogja vesztesnek tekinteni magát, mert az örömjátéknak mégiscsak az öröm jutalma.
Egy szó, mint száz, a HAJRÁ és a GYERÜNK, pont úgy megteszi, mint a csak ÜGYESEN és a kicsit FIGYELJ ODA! Ennél nem is kell több!
U.i.: A szurkolás és a drukkolás pozitív erejét azzal tudjuk erősíteni és megtartani, ha az ellenfél csapatát, annak tagjait, edzőit, hozzátartozóit nem szidalmazzuk, nem hurrogjuk le és a „fujjolást” is megtartjuk más alkalmakra. Az utóirat nem egy ajánlás és nem „jó lenne, ha”, hanem betartása kötelező annak, aki utánpótlás tornákon szeretné figyelemmel kísérni gyermeke sporttevékenységét.
Ágota
