Amikor felszállsz a repülőre, olyan izgatott vagy, hogy a szíved kétszázzal ver. Arcodon lángoló rózsafoltok jelennek meg, és legszívesebben szólnál a kapitánynak, hogy fizeted a gyorshajtást, csak érjetek oda hamarabb. A gépről elsőnek szállsz ki a kézipoggyászoddal, és rohansz át a fapados reptéren. Mit rohansz, repülsz!
Mit érdekel, hogy azon a pár méteren még a bugyid is vizes lesz, úgy szakad az eső, és hogy a csizmád is tocsog a víztől, amikor az ajtón túl ott vár a pasid, és végre, végre a többezer kilométeres távolság hirtelen néhány milliméteresre csökken, és te ott állsz ázottan a karjaiban, és reszketsz a boldogságtól.
Az öt nap pillanatok alatt eltelik, már ismered az érzést: a reptéri búcsú fájdalmas, tele van kétségekkel, az agy pörög, a szív meg akar állni vagy hasadni, vagy itt maradna inkább. Még egy búcsúpillantás a záródó fotocellás ajtók résén. A váróban már alig látsz át a könnyfüggönyön. Válogatsz a csecsebecsék között, emléket akarsz, még, amit felteszel a kulcstartódra, egy tollat, amivel írsz otthon, egy bögrét az ország színeivel, hogy majd ha hazaérsz, kávézás közben is rá gondolj. Mintha szükség lenne bármire, hogy eszedbe jusson...
A következő félórában nyeled a keserű-sós könnyeid, aztán már nem fojtod el. Hagyod, hogy patakokban folyjon le az arcodon, és a sok rád szegeződő tekintet sem érdekel. A biztonsági ellenőrök és a légi utaskísérők nem lepődnek meg a kisírt szemeid láttán. Mindent értően mosolyognak rád, kínálnak kávéval. Egy whisky többet használna. A hazautat végigbőgöd úgy, hogy igyekszel nem zavarni Oshót olvasó szomszédodat. Csak egy zsepit kérsz tőle, és reménykedsz, hogy nem kezdi el osztani az észt a tudatos életről és a szenvedésről. Bedagadt szemekkel landolsz, a szemfesték maszatos csíkokkal díszíti sápadt arcbőröd. Szeretnél eltűnni, hagyjon mindenki békén! A reptéri buszon aztán elolvasod az üzenetét, ez újra megnyitja a könnycsatornáidat.
Fogalmad nincs, hogyan jutottál haza. Leroskadsz a nappali közepébe, és úgy érzed, vége a világnak. Minden igazságtalan, miért pont te, miért pont ő, miért, miért, miért? Aztán a friss emlékekbe ugrasz fejest. Eszedbe jutnak a boldog órák, a napok, a hosszú séták a hűvös tengerparton, a rozé a kertben, a sós levegő illata, a sirályvijjogás, a nagy beszélgetések, a filmnézés, a meghitt összebújás, a szenvedély. Miközben metszed a virágoskertben a rózsákat, zene szól a házból, és látod, ahogy a pasid a létrán áll félmeztelenül, és hófehérre festi az ereszt. A pillanat megáll, mintha látnád magad kívülről a tökéletes harmóniában, és olyan hihetetlen nyugalmat érzel, amilyet még soha.
Aztán hirtelen megint a szobában találod magad és azonnal görcsbe ugrik a gyomrod. Újabb kérdések milliói csatáznak az agyadban: Vajon fogod még érezni azt, amit akkor? Fogtok még heverészni a hatalmas nyárfa alatt? Fogtok még közösen helyi specialitásokat főzőcskézni a tündéri konyhában? Isztok tejeskávét a teraszon, miközben az idegen város a lábaid előtt hever? Fogtok még fehérbort inni Sprite-tal és közben megbeszélni a világ dolgait? Elmerengsz-e még az ágya fölötti Doisneau-képen? Fogtok még hatalmas rákos szendvicset enni a 23. emeleten? Fogtok még kirándulni a tükörtóhoz? Fogsz még a piac színes forgatagában árura vadászni vele? Fogtok még együtt kacagni a boldogságtól?
Néhány hét kínlódás, szenvedés, túlélés után ismét a repülőn ülsz. Újra dübörög az adrenalin, tombolnak a hormonok, újra rohansz a karjaiba. És újra tökéletes minden. Öt napig. Ekkor eszedbe sem jut, hogy az elmúlt hetekben gyakorlatilag nem éltél. Hogy csak számoltad a napokat. Hogy a külvilág homályos, sötét és szomorú volt. Hogy nem volt kedved sehová menni. Hogy álmatlanul forgolódtál éjjeleken át. Hogy hiába álmodtad, hogy a hátadat cirógatja és a hajadba túr, felébredve csak a párnát ölelted.
Néha te állsz kint a reptéren. Minden ajtónyitáskor kis híján elájulsz. A vérnyomásod a gyökkettő és a kétszáz között ugrál. Egyszerre ver a víz és remegsz, nyíljon már az az ajtó! És akkor, mint a hollywoodi filmeken, végre megjelenik. Te pedig beszállsz a romantikus filmbe és a karjaiba omlasz. Újabb öt nap felhőtlen boldogság: Balaton, Bazilika, magyar bor, napsütés. Aztán elkerülhetetlenül jön a dráma, amikor kiviszed a reptérre. A búcsúnál zokogsz. Pedig akkor még nem is tudod, hogy ez volt az utolsó.
Bármennyire is jó együtt lenni, amikor nincs melletted, a sok kínlódás és keserves egyedüllét kikészít. Hiába kerül csak párezerbe egy repjegy, hosszú távon nem megoldás az állandó repkedés. Az esély arra, hogy összeköltözzetek, a nullával egyenlő, vagy olyan mértékű áldozatokat követel, amik nem érik meg. De ezeket csak azután érted meg, miután hónapokig emésztetted a szakítást és nyalogattad a sebeid. Kutattál az agyadban megoldások után. Kell lennie valami megoldásnak! Hiszen a szerelem minden akadályt legyőz!
Francokat. De talán jobb is így.
Tünde
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
