„Átalussza már az éjszakát?” - hangzik a kérdés minden boldog és boldogtalan szájából, akivel összefutok mostanában. Hát mit lehet erre válaszolni?
„Persze, hogy igen. Sőt, reggel jókedvűen kipattan az ágyból, a reggelimet az ágyba hozza, elmeséli, hogy mit álmodott és még visszaalszik egy pár percre, míg én falatozok… Jaaaaa, hogy a GYEREK és nem a férjem??? Ah, ne is kérdezd!”
Különben is mit nevezünk „átalvásnak”? Mert olyan sok anyuka szájából hallom, hogy az ő gyereke bizony már kéthetes kora óta átalussza az éjszakát… de kinek mi az éjszaka fogalma? És hányszor, mikor kelhet fel az a szegény kölyök, hogy azért ő is beférjen az átalvott kategóriába? Vagy ha éjszaka fel is kel enni, viszont mindezt félkómásan, szemét szigorúan bezárva tartva az egész művelet alatt, az még belefér? És ha csak egy picit nyitja ki, mert éppen pelenkázás közben leellenőrzi, hogy biztos, hogy az anyucija matat a gatyában, nem valami illetéktelen személy… az még érvényes?
Tudom, kéne napi rutin… de nincs. Hogy miért? Mert mire azt hinném, hogy most talán kialakult egy rendszer, akkor a kisasszony richtig (mintha tudnám is mit jelent ez a szó) beújít. Eddig például este 9 -10 között ágyba ment és hajnal 3-kor ébredt először enni. Ez még barátok közt is 6 órának számít, ami egy kis jóindulattal már egy egész éjszakai alvásnak is minősíthető, ha egy picit arrébb csúsztatnánk időben. De sebaj, jó ez így… azaz jó lenne, ha legújabban nem jutna neki eszébe éjjel 12 körül, hogy megéhezett. Úgyhogy a legnagyobb jóindulattal sem tudom belehazudni az „átalvott éjszaka kategóriájába”.
Nem vagyok a hasonlítgatások híve, és soha nem érdekelt, hogy melyik gyerek mikor érte el azokat a bizonyos mérföldköveket, mert ezeket csak felesleges anyaszomorító játéknak tartottam. Viszont az egyik barátnőm, akinek a gyereke 2 hónappal fiatalabb Zoénál, bejelentette, hogy az ő kölke bizony már 2-3 hetes kora óta átalussza az éjszakát, méghozzá este 10-12-től reggel 8-ig. Na, ekkor bármennyire is tartottam magam a „nem hasonlítgatunk” alapelvhez, azért csak felütötte a fejét az a bizonyos zöld szemű szörnyeteg, aminek irigység a neve, kis rosszindulattal és önváddal megfűszerezve. (Pontosan ezért utálom hasonlítgatni a gyerekeket, mert valaki mindig alul marad. És nem szeretem, ha az a valaki én vagyok).
Persze jött az önnyugtatás, hogy biztos csak kamuzik a csajszi, különben is neki még a szeme sem áll jól, állandóan színezi a valóságot, és amúgy sem lehet hinni neki soha. Fel is hívom, megmondom neki, hogy szégyellje magát, ilyen nem létezik, átlátok ám rajta, és különben is, kell a fenének az ilyen hazug barát. Na, de mi van, ha tényleg igaz? Vajon ez a jellemvonás egy természetbeli tulajdonság, ilyen tehetségesnek született az ő büdös kölke, vagy ő csinált valamit jól? Ezáltal önmagamat minősítvén: valamit irtóra elkúrtam. Mert ő állandóan Mozartot hallgattatott a hasában levő magzattal, míg én maximum Maroon 5-ra és Lady Gagára ráztam a jelentősen megnagyobbodott sejhajomat terhesség alatt.
Ő babaokosító könyveket (normális ez?!?!?) olvasgatott a magzatnak, amíg én hangos szóval csak a magzatom ősi foglalkozást űző édesanyját illettem különböző (szagára és minőségére vonatkozó) jelzőkkel, mert az nem volt hajlandó a nagy tappancsát a gyomromból kihámozni. Vajon most fizetem meg az árát a korai szaranyaságomnak? Ilyen korán már meglátszik az elcseszett gyereknevelésem eredménye? Azt hittem, hogy még van időm szembesülni a tényekkel, és maximum az iskolásévekben fizeti meg Zoé az árát mindannak, amit én elrontottam azáltal, hogy valószínűleg nem ő lesz a legszínesebb zsírkréta a dobozban. (Mert hát azok a korai babakönyvek és Mozart, ugye?!)
Az még hagyján, hogy nem alszik úgy, mint a mormota, de ennek a tetejébe még le is kell kötöznöm őt egy kényszerzubbonyba (szép magyarosan: pólyába), mivel a kezei állandóan járnak, ütögetik őt orrba -szájba (szó szerint) ezáltal is lerövidítve azt a pár órás egyáltalánneméjszakaátalvós alvást 20 percre, engem meg kitüntetve a szaranyák királynőjévé. (Mozart visszavág).
Hagyjam sírni, majd megnyugszik! – hangzik a jóindulatú, segítőkész tanács, és eszembe jut, hogy én is ilyen agyament „segítséggel” bombáztam minden újdonsült anyukát, és puhapöcsűnek minősítve őket, ha esetleg merészeltek nem hallgatni az én kolosszálisan forradalmi tanácsomra. (Persze csak magamban puháztam őket, nem a szemükbe… annyira azért nem vagyok gerinces ember.) Jelentem alássan, én is beálltam a puhapöcsűek sorába. Nem tudom sírni hagyni a gyerekemet. Amint lefelé görbül a szája, és szívszaggató, óriáskönny-csorgató sírásba kezd, én egyből szidom azt a hímsoviniszta, érzéketlen, nőgyűlölő pasi lovát és bokrát, aki ilyen agyament tanácsot képes volt kitalálni, és ezáltal a nők önbecsülését a béka segge alá tiporni. Mert ugye a nő a béna, ha ezt nem bírja betartani. Csakis egy pasi képes ilyen szívtelen ötletet megszülni.
Szóval ez az út járhatatlan. Találjunk másikat.
Lassan a férjem is hiányozni kezdett, mert rájöttem, hogy a lányommal lassan intimebb a kapcsolatom, mint a férjemmel, és ez az állapot – akárhogy is nézzük – nem vezet semmi jóra. Először kezdődött úgy, hogy Zoé a bölcsőben, ágy mellett, Dani mellettem az ágyon szituáció, aminek hamar vége lett kényelmetlenségi okokra hivatkozva. Majd Dani levonult a földre, elfoglalva ezzel az őrző kutya posztját, mivel félt attól, hogy az idő közben ágyba áttelepedett babát összelapítja éjjel álmában. Aztán rájöttünk, hogy van egy emberi fogyasztásra alkalmas vendégszobánk, akkor miért is ne aludjon már ott az ember, ezáltal ő is kényelmes és mi is elvagyunk. De már hiányzott az uram, és mivel a horkolása a másik szobából úgyis átszűrődik, hát miért ne költözzön vissza hozzám. Zoé kiságyát meg bezsúfoljuk az ágyam mellé… nagy ész. Kis veszekedés, győzködés árán meg is történt a költözködés, most úgy néz ki a szoba, mint egy 90-es évekbeli menekülttábor egyik túlzsúfolt „lakosztálya”, de nekem tetszik. Visszakaptam a férjemet és nem kellett a lányomtól sem megválnom ennek érdekében.
Eljött az este. A tévészobában elaludt Zoé, és gondoltam, hogy kihasználom az alkalmat, elmegyek én is aludni férjemet a gyerekkel a kanapén hagyva. Ez persze már éjfélkor volt, jelentősen átestem a holtponton, és nem voltam képes elaludni. Kijöttem a tévészobába úgy éjjel 2 magasságában, de látván, hogy mindketten mély álomban horpasztanak, visszavonultam. Gondoltam, alszom úgy pár percet, úgyis szoptatás lesz perceken belül. Filmszakadás. Reggel 6.30-kor ébresztett Dani egy hangosan cuppogó gyerekkel. MICSODA??? Emlékezet-kiesésem van, vagy tényleg este 9-től reggel 6.30-ig húzta a lóbőrt a gyerek? És tényleg. Megszoptattam, és betettem a kiságyba aludni. Aludt is reggel 9.30-ig. Majd újabb szopi, és vissza aludni 11.30-ig. Mindeközben a férjem is ott horpasztott mellettem és én is kialudtam magam.
Azt hiszem, nyugodt szívvel állíthatom, hogy átaludta a lányom az éjszakát. Mi az, hogy éjszakát? Még a délelőttöt is. Sőt, miközben ezt írom, most is alszik! Na, ezt neked, Mozart és a babás könyvek!
Enikő
