A. kilépett a kapun, és két jobbkanyar után a forgalmas főúton találta magát. Rendszerint ezen a ponton érezte úgy, hogy eljött otthonról. Jó hétvégének ígérkezett. A fiának apás hétvégéje volt.
A. nagyon nehezen szokta meg ezeket a szabad hétvégéket, hónapokig sírva üldögélt otthon. Aztán valahogy mégis megszokta, még meg is szerette. Szeretett egyedül lenni. B., aki szintén elvált, a szombatot töltötte a fiaival. Övék volt a vasárnap.
A forgalmas főút még szombaton is rettenetesen zajos volt. A. a szombat minden percét ki akarta élvezni. Délelőtt be akart kukkantani a kedvenc turkálójába, délutánra pedig végre sikerült megszerveznie egy mozizást a barátnőjével.
A turkáló már tele volt emberekkel, főleg nőkkel. A jellegzetes turkálószag mellett a vadászat izgalma lengte be a helyiséget. A falak mentén fogasokon lógtak a ruhák, tematikusan válogatva. Pulcsik, szoknyák, kabátok, pólók. A. az anyagokra ment. Csak azokat a ruhákat nézte meg, amiknek az anyaga felkeltette az érdeklődését. Meg szórakozásból azokat, amiknek az anyaga nagyon eltért az ízlésétől. Időnként elképesztő darabok akadtak a kezébe. Már vagy egy órát lapozgatott a vállfák könyvében, de úgy tűnt, ma nem lesz szerencséje. Ha meg is tetszett valami, biztosan nem az ő mérete volt. Úgy döntött nem engedi, hogy a kudarc a kedvét szegje, különben is, az utcában volt egy másik turkáló is. A másik turkáló pincehelyiség volt, a szag erősebb volt, mint az első helyen. Az első sztenderen ott lógott „a” kabát. Évek óta vágyott egy bőrkabátra, de olyat, ami az ízlésének megfelelt volna, nem tudott megfizetni. Feszülten túrt a kabát belsejébe, hogy megnézze a méretet. Német 34-es. Subidubidú! Tökéletesen passzolt. A puha fekete nappabőrnek finom bőrillata volt, a márkajelzés mellett még benne volt az áruházi árcímke. Még nem is hordták. Az ár, ha nem is simán, de belefért A. szűkös büdzséjébe. Hezitált egy kicsit, hogy megvegye-e, de inkább csak azért, hogy húzza az időt. Késleltetett. B-től tanulta, hogy a felnőtté válás egyik jele, hogy megtanulunk késleltetni. B. gyerekpszichológus volt.
A pénztárhoz menet elment a fehérneműs kosár mellett. Soha rá se nézett. Szeretett turkálni, de a fehérnemű abszurd ötletnek tűnt. Ki venné fel mások levetett bugyiját vagy melltartóját? Taszították a megnyúlt gumik, a tartásukat vesztett melltartókosarak, a megfakult műselyem kombinék sikamlós halbőre. A kupac tetején egy tejeskávé színű csipke szett hevert. A-nak szemet szúrt, hogy ezen is érintetlen az áruházi címke. Az érintetlen áruházi címkék napja. A bugyiban még benne volt az öntapadós műanyag tisztasági ragasztó. A kíváncsiság kedvéért megnézte a méretet. Hát, ez pont jó lenne. Komolyan ingadozott a meggyőződése, és a kísértés között. Végül is… a boltit is kimosom, mielőtt felvenném. Mikor kilépett az utcára elfogta a jókedv, és küldött egy sms-t B-nek: vettem neked valamit. Épp óvatosan lötybölte a szettet a lavórban, amikor megjött a válasz: az jó, szmájli. A. visszamosolygott a telefon kijelzőjére.
Vasárnap A. későn ébredt, legalábbis magához képest. A film után még beültek C-vel egy sütire, és hát sok megbeszélni valójuk volt. A kávésbögrével a kezében a kanapéra kucorodott. A szemben lévő háztetőn, az antennák fölött az ég kora nyárian világoskék volt. Már erősen sütött a nap. Mindjárt itt lesz B., futott át a fején. A bögrével a konyhába menet rávigyorgott a tükörképére az előszobában. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. A-nak ugrott egyet a szíve, és hirtelen hidegnek érezte az ujjai hegyét. Ajtót nyitott. B. nem egyszerűen nagydarab férfi volt, hanem valóságos óriás. Hatalmas csontok és izmok. Közel két méter magas volt, és bő százhúsz kiló. Nyírott szakállt viselt, és kicsit hosszabbacska hajat. Nem volt kövér, macskás lustasággal mozgott, A. látta egyszer kézilabdázni. Félelmetes volt. Ahogy a férfi arcára nézett, azonnal tudta: valami baj van. Gyere be, mondta, mert már régen megtapasztalta; azt a kérdést, hogy „Valami baj van?”, nem szabad föltenni.
De legalábbis nem az ajtóban. B. becammogott és leroskadt a kanapéra. A-nak az jutott eszébe, biztos meleg még a seggemtől. B. sok mindentől lehetett lehangolt, konfliktusai voltak az anyjával, a volt feleségével, időnként a fiaival is, akik gyakran éreztették az apjukkal, hogy haragszanak rá. Rengeteget dolgozott, igazi odafordulással és szeretettel, ez is sokat kivett belőle. A. megsajnálta. Kérsz kávét? Nem kösz. Hogy telt a szombat? Elég jól, voltunk bowlingozni, meg ebédelni anyámnál. Aha, gondolta A. Ő is volt már ilyen ebéden, nem csodálkozott volna, ha kiderül, hogy ott történt valami, ami így lehangolta a férfit. B. úgy ült a kanapén, mint a kétségbeesés szobra. A-nak egy kellemetlen gondolat futott át a fején. B életének fontos része volt a playback színház, amivel ő soha nem volt képes kapcsolatot teremteni. Spirituális és közösségi élménynek mondták, akik szerették, A-nak már ezekkel a szavakkal is fenntartásai voltak. Számára színháznak unalmas volt, terápiának tapintatlan. Közben persze szégyellte lesújtó véleményét, úgy érezte, nincs joga hozzá. Most viszont elfogta az ingerültség. Bazdmeg, ez a nappalim, nem egy színpad!
Hogy vannak a szüleid? - kérdezte végül. Elég jól, felelte B., apám még sakkozott is D-vel. Az klassz - mondta A., és lázasan töprengett, hogy merre tovább. Próbálja meg kihúzni a férfiból, mi bántja, vagy vegye könnyedén, aztán, ha el akarja mondani, majd csak elmondja. Menjünk el csavarogni egyet - javasolta végül. Jó - egyezett bele B. - hová szeretnél menni? Nem tudom, lezuhanyozom, és addig gondolkodhatunk rajta. A fürdőszobába menet félresöpörte baljós érzéseit. Ez egy jó hétvége. Mikor kilépett a kádból, a pillantása a radiátorra terített fehérnemű szettre esett, kuncogott. Még mindig nagyon szépnek látta. Felvette. Nedves haját hátrafésülte. Megmutatom, mit vettem neked - kiabált ki a fürdőszobából vidoran. Tadáám! Szégyenlős mosollyal és teátrális mozdulattal lépett a nappaliba, B. néhány végtelen másodpercig bámulta. A-nak a torkában dobogott a szíve. Szakítani akarok veled - szólalt meg végül B. A. leengedte a karját, és maga köré fonta. A kávé, amit az imént ivott, a gyomorszájába nyomult, köhögnie kellett. Később, ha el kellett mondania a történetet, mindig azt mondta, dühös volt. Valójában akkor nem érzett semmit, csak a kávét a gyomorszájában, és a vér zubogását a fülében. A megalázottság csak később érte el. Merev lábbal kibotorkált a fürdőszobába, és beburkolózott a fia fürdőlepedőjébe. Úgy szorította a sötétkék frottírt, hogy kifehéredtek az ujjai. Most menj el - mondta B-nek. - De hát meg kellene ezt beszélnünk. - Csak menj el. Menj már el! - a végén már majdnem kiabált. B. végül elment.
A. napokig kába volt. Meg kellett magyaráznia a fiának, hogy B. elment. Mint Apa - mondta E. - és minden este siratta az újabb veszteségét. A. néhány nappal később a mosógép alatt találta meg a tejeskávé színű szettet, és végre el tudta sírni magát.
Két hónappal később, az utcán megpillantott egy playback színház hirdetést. Elmegyek, gondolta. Az első sorba fogok ülni. B-t már ez is biztosan zavarba hozza majd. Ha eljön a pillanat, jelentkezni fogok, hogy az én történetemet játsszák el. És kimegyek a színpadra. És elmesélem. És B-t fogom megnevezni, hogy játsszon el engem ebben a jelenetben. Maga előtt látta B. arcát, kínos zavarban, egyfelől a helyzet miatt, másfelől, gondolta A., ebben a helyzetben B. átérezné az ő akkori megalázottságát is. Százszor is eljátszott a gondolattal. De soha nem ment el.
Gondoltam, ha van kedvetek, beszélhetnénk a szakításról. A szakítás mindenképpen szörnyű? Valakinek mindenképpen megalázó? Vagy van jó szakítás? Lehet ezt jól is csinálni?
Lapis Lazuli
