Kpkry harmadik gyermekét várva közel egy hetet töltött a kórházban, mielőtt megindult a szülése. A férj épp egy lagziban bulizott, amikor hívást kapott: jöjjön, mert szül a felesége. A fogadott orvost nem tudták elérni, így az ügyeletes kísérte a szülést.

A kismama oxitocint kapott, és a fájások közti szünetekben kedélyesen nevetgélt a kissé spicces férjével. Kitoláskor kengyelbe rögzítették a lábait, a „már kint van a feje” felkiáltásra pedig apuka kiszaladt a szülőszobáról. Te is megosztanád szülésed történetét? Küldd el a bezzeganya@bezzeganya.hu címre.

Július 25-én az orvosok „javaslatára” GDM indokkal befeküdtem a kórházba. Szerencsére jó csapat jött össze a kórteremben, és a szomszédosban is, nyolcan vártunk arra, hogy a kölykök kibújjanak végre. Hogy jobban teljen az idő, minden nap bandáztunk, és nagyokat röhögtünk mindenféle hülye sztorikon. 30-án (szombaton) estefelé megint jókat kacagtunk, majd leszakadt a hasam, mire azt mondta az egyik csaj, pont ez történt nem sokkal korábban egy másik kismamával, és fél óra múlva ment szülni. Aha, vicces lenne, ha velem is ez történne, pont ott ültem, ahol az említett anyuka. Aztán egy idő után feltűnt, hogy nem csak a szokásos haskeményedéseket éreztem, ezekkel hasfájás is jött. Néztem az időt – 4 percesek. Hm.

Este 9 óra volt, ment ki-ki a saját kórtermébe. Útközben megkérdeztem az éjszakás ügyeletes nővért, lezajlottak-e az aznapi szülések (4 volt délutánig), majd rákérdeztem, akkor mehetünk most már mi is az osztályról? Bár nem mondtam neki semmit, feltette a következő kérdést: bejelentkezik ma estére? Nem túl nagy meggyőződéssel (hiszen akkor még csak enyhe fájdogálást éreztem) válaszoltam, hogy lehetséges, mert 4 perces összehúzódásaim vannak. Fél 10-kor még mindig 4 perces keményedések voltak, erősödő hasfájással, kezdődő derékfájással. Biztató. Lezuhanyoztam, kíváncsian várva, vajon elmúlik-e az egész a meleg víz hatására. Nem múlt el, erősebb lett és 2 perces. Gyorsan összeraktam a dolgaimat, ügyes voltam, sikerült két táskába berámolni. Ezután hogy ne zavarjam a szobatársamat (addigra már ketten mentek szülni tőlünk), kimentem a folyosóra sétálni. Túl hamar nem akartam a szülőszobába menni, ott kisebb a hely, ill. ha valaki épp szül vagy vajúdik, nem az igazi a helyzet.

Sétálgattam fel-alá, kétpercenként megálltam, szépen erősödött a fájdalom, kis csípőkörzés, falnak támaszkodás, szem becsukás és a „nyílik a méhszáj, de jó, nyílik a méhszáj” mantrázásával elviselhető volt a dolog. A nővér egy idő után kérdezte, mi a helyzet, mondtam, hogy erősödő kétperces fájások. Azt mondta, akkor nagyon jól bírom. Ezen csodálkoztam, de nem kértem részletes magyarázatot, mit ért ezalatt. Meghallgatta gyorsan a baba szívhangját, rendben volt, sétáltam tovább, azzal az utasítással, hogy ha már nem bírom, megyünk a szülőszobába. 11 órakor aztán megkérdeztem, hogy az ilyen jellegű fájások abbamaradnak-e, lévén csak jóslók, mire mondta a nővér, a kétpercesek már nem múlnak el. Jól van, csak azért kérdeztem, nehogy feleslegesen menjek a szülőszobába. Merthogy most már mehetünk is akár, ugyanis én reggelig is elsétálgatok itt csendben.

Na, ekkor összeszedtem a tisztálkodós dolgaimat, magamhoz vettem egy üveg ásványvizet, kaptam a nővértől egy csinos rózsaszín kockás hálóinget, és mentünk egy emelettel feljebb a szülőszobába. Fél 12 volt már ekkor. Bent átöltöztem, köszöntem az ügyeletes szülésznőnek, aki az egyik legjobb az osztályon, ő pedig hívta az ügyeletes dokit megvizsgálni a méhszáj állapotát. Doki jött, nyúlt, matatott, 4-5 cm volt az ítélet, majd gyorsan bekukucskált, megnézni a magzatvizet, ami tiszta volt. Kérdezték van-e fogadott orvosom, majd a megnevezettet felhívták. A szülésznő eközben megmutatta a szülőszobát, ahol majd szülök (2-es), és azzal a lendülettel fel is tette rám a ctg-t egy kis megfigyelésre. Itt sajnos csak rögzített készülék van, így kénytelen voltam fekve kivárni a kb. 20 percet, míg rajtam volt. Addig is, hogy nagyon ne unatkozzak, elküldtem pár sms-t, majd felhívtam anyámat, végül férjet. Őt nem volt könnyű elérni, már a haverokat is tárcsáztam, mire visszahívott. Megkérdeztem tőle, jó-e a lagzi, jól mulat-e, mire gyanút fogva visszakérdezett: szülsz? Mondtam igen, ha gondolja, bejöhet. De erősen ráér, nem kéne ”enyhén” részegen asszisztálnia, józanodjon kicsit előtte.

Ctg után a szülésznő ügyesen megborotvált, én azt már nem tudtam megcsinálni zuhanyozáskor, valahova eltűnt addigra a hajlékonyságom. Aztán jött egy kis hasmars, remek, kevesebb víz is elég lesz a beöntésnél. Ezután sétálgattam még a vajúdóban, az erős 2 perces fájások maradtak. Egy idő után megjelent a szülésznő, mondtam neki, essünk túl a beöntésen. Férj pont ekkorra időzítette megérkezését, kint kellett várnia, míg végeztem a zuhanyozással is. Ekkor viszont jött az ügyeletes doki, kérdezte, mi a helyzet. Erősödő, 2 perces fájások. Erre a doki: „Milyen jól bírja.” (Mi van?!) Erre én: „Miért, mit csináljak, kiabáljak?” Doki: „Hehe, ez nagyon jó.” Na de akkor ő most burkot repeszt. Oké, legalább hamarabb kibújik a fiam. (De miért az ügyeletes csinálja?) Kb. harmadik csavarintásra sikerült kilyukasztania, még jó, hogy olyan profi, hogy nem éreztem semmit. És akkor nekiindult az özönvíz. Lavórból kicsapott, és csak ömlött meg ömlött percekig, miközben a doki folyamatosan a méhszájnál tartotta a kezét, nehogy kisodorjon valamit a rengeteg víz.

Mire abbamaradt az áradat, és a baba feje szépen visszasimult a méhszájra, centikkel lett kisebb a hasam. Ezalatt folyamatosan hallgatták a szülésznővel fiam szívhangját, ami nem tetszett nekik, ekkor a doki kitapintotta a pulzusomat, jé, ez az én szívhangom… Megtalálták a gyerekét, de az sem tetszett nekik, gyorsan bekapcsolta doki az uh-t, azon sem tetszett neki, ítélet: megint ctg. Mivel kicsit elszíneződött közben a magzatvíz, gyorsítónak oxitocint javasolt, de csak keveset, mert amúgy jól tágult a méhszáj. Bakker, nem akarok fekve vajúdni! De hát ugye a gyerek a legfontosabb, így ismét be a szülőszobába, fekvés az ágyra, ctg felrakása. Vénába branül, abba sóoldatos infúzió, abba kicsi oxitocin került.

Megkérdeztem a szülésznőt, mi van a fogadott orvosommal, azt mondta, nem tudták elérni. (Érdekes, délután két szülése is volt, tán csak nem elfáradt és kikapcsolta a telefonját is, vagy mi a szösz?) Azért rákérdeztem arra is, meddig kell feküdnöm, mire azt a választ kaptam, hogy végig. Mert a gyerek ugye. Remek. Közben férj küldött egy sms-t, hogy hát miért nem engedik be, szegény, jóval korábban kapott ígéretet a bejövetelre. Szóltam a szülésznőnek, ugyan engedje be, már kétségek közt vergődik kint a váróteremben. És megjelent mellettem szép sárgában a spicces férj.

Csodálkozott, miért fekszem, mert én sétálva szoktam vajúdni, a helyzet elmagyarázása után leült mellém, és elkezdődött az egyfelvonásos komédia. Megbeszéltük az esküvőt, a lagzit, pont a menyasszonytánc előtt hozatta el magát. Rátértem a születendő gyermek második nevére, most már gondolkodjon ő is rajta. De neki nem akaródzott ezzel foglalkozni. Szóba került mindenféle téma, jókat röhögtünk. A fájások alatt viszont csendet akartam, ezt nem sikerült elsőre megértenie, de aztán csendben maradt olyankor, főleg azért, mert jó erősen szorongattam a karját közben. Egy-egy  jóleső „aztakutyamindenit” is elhagyta a számat néhány keményebb fájás után. (Ennél konkrétabb szitkozódást nem tudok…) Ebben a kórházban EDA mellett valamiféle bódító gázt is lehet szívogatni vajúdás közben. A szülésznő korábban kérdezte, kérem-e a maszkot, én nem kértem. Viszont jót röhögtem magamban, egyik fájás közben, hogy nincs is rá szükségem, férj alkoholgőzös lehelete remek pótló szer. ( Pedig állítása szerint dupla kávézott, és megivott vagy két liter ásványvizet, mire beért hozzám.) Időnként benézett ránk a szülésznő, kérdezte, minden rendben van-e, és feltétlenül szóljak, ha érzem a székelési ingert.

Viszonylag hamar érzékeltem is az első gyengébb tolófájásokat, majd mikor erősödött, elküldtem férjet a szülésznőért. Ő jött, lábamra zöld csizmát húzott, majd a kengyelbe kellett tennem a lábaimat. (Minő barbár szokás még ez itt…) Átalakította az ágyat, közben kedvesen utasított, hogy sóhajtsam el a következő két tolófájást. OK, rajtam ne múljon, megvárjuk a dokit a gyerekkel együtt. Innentől nem tudom, férj mit csinált, annyit érzékeltem, hogy mellettem van, mivel már csak a tolófájások jöttek, szemem csukva volt, és azzal voltam elfoglalva, hogy a doki érkezéséig ne nyomjam ki a gyereket. Végre megjött az említett, kitapogatta, hogy állunk, majd közölte, hogy lehet nyomni. Ugyan időben nem tartott sokáig a dolog, mégis küzdöttem rendesen. Két nagyobbik gyerek sokkal könnyebben bújt ki, náluk kb. négy fájással megvolt a kitolás, most a legkisebbel számolni sem tudtam a fájásokat, szinte folyamatosan éreztem az ingert. Közben csatlakozott a szüléshez a csecsemős nővér is, és hárman mondogatták nekem, hogy most nyomjon, még egy levegő, tovább nyom, és még egy levegővel tovább, most ne nyomjon, nincs is fájás, csak ha fáj, akkor nyomjon, nagyon ügyes, most nyomjon, és még egy kicsit, már kint van a feje, na, most nyomjon egy nagyot, még tovább, na, egy utolsót. És az ismerős csusszanás, fájdalom nyomtalan eltűnése, megkönnyebbülés. (Újabb adag magzatvíz, már csak kis patakocska-féle volt.)

Legkisebb fiamat a hasamra tették, a sírást abbahagyta, én simogattam, és örültem neki. A méhlepény pillanatok alatt kicsusszant, a gyereket „Emeld fel gyorsan!” kiáltással menekítették alóla. Férj ekkor mert visszajönni, állítólag addig bírta, míg azt nem mondták, „Már kint van a feje”. Kiszaladt, mert majdnem odahányt. (Vajon volt valami köze ehhez a lagzinak?) Babát megmérték, vért letisztogatták róla, hallom, 3600 g, 53 cm. Jé, de nagy lett. Hű, ezért volt olyan nagy munka a kitolás. Férj fotózott, videózott, engem közben öltögetett a doki, szerinte vágni kellett. Aztán szépen felöltöztetve, magzatmáztól ragacsosan megkaptuk kismanót, aki majdnem elsőre rájött, miért tuszkoljuk a csecsemős nővérrel karöltve a szájába a mellbimbót. Ügyesen elkezdett „cicilni” – itteni tájszólás. Hármasban voltunk egy kicsit, majd férj visszament a lagziba ünnepelni, babát vitték az osztályra, én meg telefonálgattam és sms-eztem a nagy hírrel: Zalán Mór megszületett. (3.35-kor, 2011. júl. 31-én.)

kpkry