Férjemmel tíz hónapja élünk külön, azóta sem a nevelésben, sem az anyagiakban nem nagyon vette ki a részét. Így mikor megkaptam a levelet, hogy felvették a kisfiamat oviba, rögtön az jutott eszembe, hogy több napot kell, hogy dolgozzak, hogy meglegyen a plusz összeg. Persze apukánál is bepróbálkoztam, hogy mi lenne, ha(!) segítene egy kicsit. Azt mondta rendben, de azóta is várom, hogy jelentkezzen.

Így amennyire tudtam, beosztottam az annyit, és sikerült megvenni mindent. Kisfiam bölcsis volt, így azt gondoltam, sima ügy lesz a beszokás, elvégre már tudja milyen, amikor anyának el kell mennie. Gondoltam én.

Az első nap el se engedte a kezem, nem mozdult mellőlem, velem játszott, mással nem. Nagy szerencsémre azonban az egyik bölcsistársa is vele tartott az oviba, így legalább volt egy ismerős gyerkőc mellette, akit ismert, szeretett. Második nap sajnos dolgoznom kellett, így nagypapa vitte oviba, hát mondanom se kell, ő ott sírt, én pedig a munkában.

A harmadik naptól úgy tűnt, megszokta az új környezetet, játszott, beszélgetett, részt vett mindenben, de enni nem akart. Az óvó néni azt mondta, ez egyfajta védekezés még a részéről, még nem érzi magát biztonságban, így az ottalvás még fel sem merült az első héten.

Aztán elérkezett a hétfő, első, teljes napos ovi .Előző este beszélgettem a gyerkőccel, hogy holnap anya nem marad ott, nem is hoz el ebéd után, aludni kell. Ámde fél 3-kor felhívtak, hogy a gyerek nem alszik. Nem sír, egyszerűen csak nem akar aludni, így kérték, hozzam el. Ej, gondoltam, ez hosszú menet lesz így.

Kedden nagy örömmel, új alvós macijával mentünk oviba, gondoltam, ezzel kicsit könnyebb lesz. Gondoltam, de valamiért most is csak fél órára szunnyadt el, felébredt, sírt utánam, de nem hívtak fel. Tudták, hogy ezen át kell esnie neki.

Szerdán sajnos dolgoznom kellett menni, így a nagymamára maradt az oviba vitel. Már az autóban azon járt az eszem, hogy bemegyek melóba, közlöm, hogy rosszul vagyok, és uccu haza, én nem bírom ki ezt.

8 órakor első dolgom volt a nagyit felhívni, felébredt-e, reggelizett-e, nem sír-e, hogy menni kell, vagy anya hol van. De semmi. A világon semmi baja nem volt neki.

Így maradtam dolgozni. Aztán egész nap azon járt az eszem, hogy talán a saját félelmeim, idegességem miatt viselte velem ilyen nehezen, amikor én vittem oviba? Talán én izgultam görcsösen, ő megérezte, és ezt mutatta ki sírással, nem alvással?

Ma újból dolgozom, nagyival van. Már tudom, hogy jó kezekben, és hogy csak egy kis távolság kellett tőlem, anyától, hogy jobban viselje a napokat ott. Bízom benne, hogy ez eljut a tudatomig, és holnap, ha én viszem, látni fogja, anya is bízik az óvó nénikben, neki sincs mitől tartania.

Alexandra

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?