Egyszer olvastam valahol egy cikket arról, hogyan vállalnak, vagy nem vállalnak gyereket a párok, mik a motivációk, stb. Van ugye a tervezős típus, aki mindig pontosan tudja, mit szeretne, és mikor. Esküvő, ház, gyerek vagy ház, esküvő, gyerek, esetleg gyerek, esküvő, ház sorrendek szigorú betartása. Mindez komplikálva a karriertervezéssel, persze. Vannak azok a párok, akik pontosan tudják, hogy egy dolgot biztos nem akarnak a házasságukba, mégpedig a gyereket. És végül a bizonytalanok, akik egyszerűen képtelen eldönteni, hogy a fenti számos variáció közül ők melyiket akarják, illetve válasszák. A cikk szerint ezek a párok jellemzően kritikus élethelyzetekben, döntési szituációkban szokták összehozni a gyereket. Tehát például ha nem tudod eldönteni, hogy pályázz-e a hőn áhított középvezetői pozícióra, vagy inkább menj el szülni, akkor valahogy a nagy dilemmában gyakran esnek teherbe a nők, mielőtt meghoznák a döntést. Az utóbbi típusnál valahogy sikerült magunkra ismernem.

Az élethelyzet, vagyis a körülmények talán érdekesebbek, mint maga az, hogy hogyan mondtam el, mivel együtt csináltuk magát a tesztet.

Nyolc hónapja dolgoztam új munkahelyemen, amiről mindig is álmodtam, hogy majd ott fogok dolgozni. Ez átlag napi 12 óra munkát jelentett, itthon és vidéken felváltva, nem kevés stresszel (ezek nem szerepeltek az álmaimban). Életem legújabb szerelmével ekkor 6 hónapja voltunk együtt, kapcsolatunk finoman szólva sem tűnt felhőtlennek, inkább „szenvedélyesnek”. A pasim ugyanis kijelentette úgy 2 hónap után, hogy akkor ő most bizony gyereket és családot akar legfeljebb 2 éven belül, nem pedig egy újabb ki-tudja-mi-lesz-belőle kapcsolatot egy karrierhajhász nő oldalán. Én eleinte ezt nem akartam tudomásul venni, de 2 hónap múlva egyértelművé tette, hogy ő ezt elég komolyan gondolja.

Miután kicsit összetörtem magam sportolás közben, volt 3 elég gondterhes hetem, hogy végiggondoljam, tulajdonképpen mit is szeretnék középtávon az életemmel. Szerepelt benne a munkám jó sok fizuval és elismeréssel, szülés és házasodás 30 alatt, lehetőleg minimum 2 gyerek. Tökéletes és megértő férj, és gyerekek, akik majd mindig mindenben támogatnak. Kezdett derengeni, hogy ez kicsit utópisztikus, mivel ha a tükörbe néztem, nem Heidi Klum, vagy éppen Angelina Jolie nézett vissza. És akkor még számításba se vettem, hogy valószínűleg nekik sem rózsaszín vattacukor az élet.

De nem, és nem voltam képes kijelenteni azt, hogy akkor én most életemben először bevállalom, hogy hozok egy ilyen horderejű döntést, melynek során nemcsak én magam leszek az egyetlenegy tényező, hanem még legalább két másik személy is. Így elkezdtem saját magamat is hülyének nézve nem védekezni, miközben azzal áltattam magam, hogy ez úgysem megy olyan könnyen és gyorsan. Elmentem szórakozni, de bűntudatom volt, ha néha elszívtam egy cigit, vagy megittam egy italt. Majd csalódtam, mikor mégis megjött. Bújtam a termékenység-kalkulátorokat, a terhesség első jeleiről szóló cikkeket, miközben egyszerre tudtam érezni azt is, hogy akarom, és azt is, hogy nem.

Aztán rákövetkező hónapban nem jött meg. Mindig pénteken szokott. És szombat volt. Vasárnap már biztos voltam benne. Pasi leszállította a tesztet. Megcsináltam. Nagyon halvány, de két csík. Még áltattam magam egy-két napig, hogy nagyon halvány. De aztán már nem volt mire. Azért pasim arcát vicces volt látni, mert valahol a lelke mélyén ő is ugyanezt a pingpongot játszotta, mint én. Így végül lelöktem saját magam a szakadékba, és rájöttem, hogy ez nagyon jó!!! Most pedig a második gyerek témában folytatódik a játszma. De az azóta már férjem közel sem tűnik olyan határozottnak, mint rég.

Vidanet