Léna, bár második kislányát várta, nem volt benne biztos, hogy ami a kiírt nap előtti éjjel folyt belőle, az magzatvíz-e, ezért a parkettán vizsgálta meg a folyadékot. Mivel áttetsző volt fehér magzatmázdarabkákkal, tudta, hogy eljött az idő, szülni fog.

A férjét másfél órán keresztül keltegette, mire sikerült felébresztenie, és indultak az ötven kilométerre lévő kórházhoz. Te is megosztanád szüléstörténeted? Küldd a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!

Már a kedvenc tévéműsorom is a Szülőszoba volt… Ekkor ugyan még a gondolata sem fogant meg a kislányainknak, de nem emlékszem, hogy akár egyet is kihagytam volna Kandász Andrea műsorából. Ily módon aztán sokféle szülést kísérhettem végig, de bármi történt is a képernyőn, én csak arra vágytam, hogy az anya helyében lehessek. A boldogságos végkifejletnél aztán rendre felébresztettem az akkor még csak leendő férjemet – talán többen emlékeztek, elég későn ment a műsor –, és könnyeimet nyeldesve újságoltam neki, hogy megvan, megszületett a baba. Ő köszönte szépen az információt, és ugyanazzal a lendülettel már fordult is át a másik oldalára. Aztán eljött a mi életünkben is a pillanat, amikor mindezt átélhettük. Először 2007-ben, aztán két és fél évvel később megint. Most a második baba születését mesélem el.

Történt, hogy épp lefekvéshez készülődtem este fél tizenegy körül. Emlékszem, rettentően fáradt voltam, mert igyekeztünk kihasználni az utolsó kettesben töltött napokat a kislányommal, és hatalmas sétákat tettünk, este pedig a szokásosnál is hosszabban időztem a két és félévesem ágya mellett. Másnapra voltam ugyanis kiírva, így a választott intézmény protokollja szerint be kellett volna költöznöm a kórházba, hogy ott folyamatos orvosi felügyelet alatt várjam a bébi érkezését. Hosszasan búcsúztam tehát a nagyobbiktól, nem voltam túl jó hangulatban, mert nem tudtam, meddig leszek távol tőle, torokszorító érzés volt.

Mielőtt bebújtam volna a férjem mellé, még elmentem a legkisebb helyiségbe, ahol aztán gyanút fogtam. Valami csorog ugyan, de nem az, amire számítottam, hanem valami egészen más. Az, amit én most – bármennyire vágytam-vártam már, hogy kezdődjön végre – mégsem szeretnék. Én nem szülök ma éjjel, én aludni akarok ma éjjel, engem hagyjanak békén, köszönöm szépen, majd holnap reggel bemegyek a kórházba, és majd akkor szépen világra hozom a kislányomat. Addig is kipihenem magam, jó éjszakát! Reménykedtem tehát, hogy mégiscsak a kisdolgomat intézem éppen. Teljesen bizonytalan voltam, pedig az előző szülésem is burokrepedéssel indult. Végül azt találtam ki, hogy olyan felületre csurgatok, ahol könnyen megvizsgálhatom a produktum tartalmát. Így esett a választás a parkettára, ahol aztán egyértelművé vált – áttetsző folyadék, fehér magzatmázdarabkákkal –, hogy ez bizony ott a padlón magzatvíz, én pedig SZÜLÖK!

 „Hallod?! Szü-lök!” – így próbáltam ébresztgetni a férjemet is, akiről tudni kell, hogy ha lefekvés előtt megiszik egy-két pohár sört – most pedig így tett, hogy jobban tudjon aludni, mert nagyon fáradt volt, rengeteget dolgozott azon a héten előre, hogy a szülés után velünk lehessen –, egyszerűen nem lehet felébreszteni. Felriad ugyan, el is hagyja a száját néhány összefüggéstelen mondat, de nincs magánál. Ezúttal is közölte, hogy jó, reggel úgyis megyünk a kórházba… Másfél (!) órámba telt, míg magához térítettem. (Mentségére semmi előjele nem volt a szülésnek, se egy jóslófájás, se egy keményedés. És azt sem gondoltuk komolyan, amin persze viccelődtünk, hogy az utolsó éjszakán indul meg a szülés… )

Közben többszöri próbálkozás után anyukámat is sikerült elérnem, aki pizsamában vágtázott át a szomszédos házból, hogy vigyázzon a kislányunkra, mi pedig indulhassunk végre az 50 kilométerre lévő kórházba. (Egy barátunk vezetett.) Ott az ilyenkor szokásos vizsgálatok következtek, úgy emlékszem, már egy-két ujjnyira nyitva voltam, de fájásom még nem volt. Azt mondták, próbáljak meg pihenni, reggel jön az orvosom. Három óra volt, mire ágyba kerültem a vajúdóban, ahol egy tizenhét éves lány a legnehezebb óráit élte éppen, úgyhogy pihenni egyáltalán nem tudtam tőle. Borzasztóan szenvedett, nem tudott mit kezdeni a fájdalommal, meg volt riadva, talán nem is értette, mi történik vele, egyfolytában sírt, szűkölt, jajgatott.

Én közben megpróbáltam lazítani, alkalmazva egy bizonyos relaxációs technikát, elképzeltem, hogy a méhszájam egy kapu, ami mindig egy kicsit jobban kinyílik. Nehezen tudtam koncentrálni – vizsgálgattak, nst-re mentem, antibiotikumot is kaptam –, de újra és újra nekifogtam, talán bóbiskoltam is közben, mígnem 7 óra lett, és megjött az orvosom. Sokan flegmának, mogorvának tartják, sérelmezik, hogy keveset beszél, de én kedvelem, nekem nem is kell több, mindkét lányom nála/vele született. Megvizsgált, azt mondta, a forgatókönyv ugyanaz, mint előzőleg, oxitocint kapok. Előtte még borotválás, beöntés következett, aztán elfoglaltam a helyem a szülőszobán.

Fél 9-kor kötötték be az infúziót, aztán csak vártam, vártam, hogy történjen végre valami. Nagyon fáradt voltam, éhes és szomjas, elképzelésem sem volt arról, hogy fogom végigcsinálni mindezt ilyen állapotban. Az első szülésemkor az oxitocin azonnal kétperces, erős fájásokat hozott, most is jöttek ugyan, de valahogy kevésbé intenzívek. Eltelt két óra, megvizsgált az orvos, „semmi változás” – mondta, és mindezt olyan arckifejezéssel, mintha szégyellnem kéne magamat emiatt. Megemelte az oxitocinadagot, majd elviharzott, mert épp ügyeletben volt. A ctg a hasamon volt, a karomba folyt az infúzió, úgyhogy mozogni, felkelni nem igazán tudtam.

A férjemmel közben váltottam néhány sms-t, a munkahelyén járkált fel-alá, várta, hogy jöhessen. Ebben a kórházban ugyanis az a szokás, hogy a szülés vége felé érkezik a kispapa, ha a párja a többágyas szülőszobában vajúdik. Próbáltam újra lazítani, egyre erősebb fájásokat éreztem, főleg, hogy fél egykor ismét állítottak az oxitocinadagon, de a gép egyáltalán nem mutatott erős fájásokat. Bárki ment is el az ágyam mellett, csak a fejét csóválta, míg a szomszéd ágyon vajúdó sorstársamat egyre csak dicsérték, hogy milyen szép görbéket produkál… Már kezdtem csüggedni, amikor 1 óra után ismét megjelent kedvenc dokim, és felderült arccal közölte, hogy már 4 ujjnyira nyitva vagyok.

Az, hogy haladtunk, erőt adott a továbbiakhoz. Ezután tovább erősödtek, sűrűsödtek a fájások, kértem a labdát, ami előzőleg is sokat segített. Ültem tehát a labdán, és ha jött a fájás, megmarkoltam az ágy támláját, lassan nagy levegőt vettem, kissé felemelkedtem az ülő helyzetből, a fájás csúcspontján pedig elkezdtem kifújni a levegőt, lassabban, mint a belégzésnél. Mindeközben azt mondogattam magamban, hogy „tágul a méhszáj, egyre lejjebb jön a baba feje” (ezt próbáltam elképzelni is, csekély anatómiai ismereteim ellenére), így sikerült elviselhetővé tenni ezeket az órákat.

Mivel a korábbi szülésem nagyon szép emlékként élt bennem, nagyon vártam ezt a másodikat is, de ezúttal olyan fáradt voltam, hogy egyre inkább csak a „végeredményt” kívántam látni. Bár erős fájdalmat éreztem, aggasztott, hogy a mellettem vajúdó kismamának olyan fájásokat rajzol a gép, hogy szinte leugrik a papírról a szerkezet, az enyém meg csak hangyányiakat jelez. (Paraván volt köztünk, de a résein át-át sandítottunk egymáshoz.) Utólag – később szobatársak lettünk – mondta is Gabi, hogy őt meg az bosszantotta, hogy itt valaki – miközben ő iszonyatosan szenved – fájdalom és hang nélkül szül mellette.

Mert hangom ezúttal sem volt. Érzékeltem (egy másik világból/tudatállapotból), hogy az egyik szülésznő súgja a másiknak, onnan tudja, hogy fájásom van, hogy remegni kezd a lábam… Az orvosom közben ismét meglátogatott, és azt mondta, ne foglalkozzak azzal, mit mutat a gép. Fél háromkor már 7 cm-es tágulást állapított meg, így azonnal szóltam a férjemnek, hogy jöhet, én pedig a szülésznő kíséretében elindultam az apás szülőszoba felé, ami szabaddá vált közben.

P. (a férjem) ott már a korábbról ismert meditatív állapotban talált. Ő viszont úgy meg volt rémülve, hogy a köpenyt is fordítva húzta fel, mintha fodrásznál lenne, ezen még mosolyogtam, aztán egy eddig nem ismert fájdalomhullám tört rám. Na, itt már óbégattam egy sort, P. szerint úgy, hogy a falak is beleremegtek. A szülésznő mondta, hogy feküdjek fel az ágyra – a gravitációt ki akartam használni a folyamat felgyorsítása érdekében, ezért ácsorogtam – megvizsgált, és közölte, hogy eltűnt a méhszáj.

Emlékszem, borzasztó, artikulálatlan hangokat hallottam valahonnan, mígnem rájöttem, hogy ez bizony belőlem jön. Úgy vergődtem, mint egy csapdába esett állat, önkívületi állapotban valami olyasmit mondtam, hogy nem tud kijönni (mármint a baba). A szülésznő hangja térített aztán észhez, és hozott vissza a valóságba. Valami olyasmit kérdezett, hogy mitől ijedtem meg. Ne aggódjak, ezt a szokatlan érzést az okozza, hogy a baba épp olyan helyen van, hogy nagyon feszít belülről. Közben azért – kissé ijedt hangon – kikiáltott a kolléganőknek, hogy „szóljatok L.-nek” (az orvosomnak).  Ezután a műtőből futva meg is érkezett L. doktor, akit meglátva teljesen megnyugodtam.

Jöttek a tolófájások, de ezek valójában már nem fájtak, úgy emlékszem. A dokim folyamatosan, kedvesen biztatott, a férjem tartotta a fejemet, miközben nyomtam, közben a szomszéd szobában felsírt Gabi kisbabája, és ez nekem is erőt adott. Az első szülésemnél, amikor csak sodródtam a történésekkel, most jóval tisztább fejjel éltem meg az eseményeket, így készültem például arra is, hogy megfogom majd a kislányom fejét, amikor az kibújik. Így is tettem, ez pedig megint nagy-nagy energiát adott a továbbiakhoz, és hamarosan, egészen pontosan 15 óra 29 perckor, kint volt teljes életnagyságban a kisbabánk, 52 centisen, 3100 grammal. Az „utómunka” szerencsére nem tartott sokáig, és nem is volt fájdalmas, szemben a korábbival.

Ezúttal nagyon jó kis csapat verbuválódott a frissen szült anyukákból. Jókat beszélgettünk a szobatársakkal, ez pedig a kórházban töltött napokat is elviselhetőbbé tette. (Milyen jó lenne lányok jövőre, veletek, ugyanitt!) Az egyik közösségi oldalon azóta is figyelgetjük egymás csemetéinek fejlődését. Lili, Gergő, Nimród, nektek is boldog születésnapot kívánok utólag, de mindenekelőtt neked, Emília! Isten éltessen nagyon-nagyon sokáig!

Léna