Nincs gyógypedagógusi attitűd. Ezért nem szeretem, amikor azt mondják, türelmes vagyok. Igaz, nem kapok agyvérzést, ha előttem zár be a pénztár. De megviseli az agyamat, ahogy hallgatom az olvasást, amelynek minden harmadik szavát javítanom kell, és előre hallom az emlékezetébe beleégett betűtévesztéseket, és igen, szívesen rámordulnék néha, mit nem lehet érteni azon, hogy a fekvő kukacok elválasztójelek, és a kis fekete légy kakiknál tartson végre szünetet. Nem szórakoztat minden kérdést háromféleképpen újrafogalmazni, mint ahogy szorzótáblát memorizálni sem. Nem türelem. Tisztában lenni azzal, hogy nem elég megérttetni valamit, de annyit és olyan módon kell gyakorolni, amíg nem lesz belőle az ajtón kivihető tudás.

A gyereket, aki nem okos, a ráfordított idő és ez a parttalan makacsság segíti át a kínlódáson, s a művészet az, hogy ebbe se ő, se én ne haljunk bele. S ha lehet, még szórakozzunk is. Azt mondják, motiváció, változatos módszerek, játék alkalmazása a tanítás folyamatában. Ő azt hiszi, minden nap mást játszunk, de én tudom, hogy lényegében ugyanazt gyakoroljuk, csak egészen másnak tűnik. Apró, egymásra logikusan épülő lépések és végtelen sok idő.

Nincs gyógypedagógusi attitűd, csak emberi attitűd van. Amikor azt mondják, nekem ehhez nem lenne türelmem, vagy, hogy nem érdemes, azt jelenti, te olyan példánya vagy a pedagógusoknak, aki olyasmire fordítja az energiáját, amire nem kellene, de ha téged ez szórakoztat, hát tedd.

Fogyatékosok között tanultam meg, hogy minden kérdező megérdemli az őszinte választ. Középsúlyossá minősített, integrált felsős csoport, mindenféle osztályfokról. Kilenc kamasz, arcukon a gyanakvással keveredő kíváncsiság, hogy mi ez a külön terem, a „csak nekünk” tanár, és a kérdés, hogy akkor most mi hülyék vagyunk? Másodperceim voltak, hogy válasszak a lehetséges rossz magyarázatok közül. Végül megkérdeztem: Ti mit gondoltok?

A nem okos gyerekek pontosan tudják, hogy nem okosak. De van személyiségük, érzelmi intelligenciájuk és önbecsülésük. S minden tudás, amiről azt gondolják mások, felesleges, hiszen mire is használná, ezt az önbecsülést erősíti. Ezekkel az adottságokkal kell élnie az életét, és nem mindegy, milyen minőséggel teszi. Elmegy a boltba, mert tudja, hogyan vásárolhat, ismeri a pénzt, vagy ki sem lép a lakásból, mert abból legalább nem lesz baj.
Minden nem okos gyerek pontosan érzi, mit gondolunk róla. Fontos-e számunkra a ténykedése, az ötletei, a jó vagy rossz kedve, és veszélyes dolog úgy tenni, mintha fontos lenne. S egyáltalán, minden gyerek szereti, ha fontos, és nem érezheti úgy, hogy a másik egy kicsit fontosabb. Bogaras dolognak tűnhet mások szemében, de ha egy gyerek elvárja, hogy emlékezzek arra, amit az elmúlt héten, a lépcsőn lefele menet mesélt, hát emlékszem. S akkor én is elvárhatom, hogy ő is emlékezzen arra, amit én mondok, tegye, amit kérek, és figyeljen, és ne unjon engem.

Persze azért ez nem ilyen egyszerű. De tény, hogy megfelelő kapcsolatot kialakítva kevés energiát kell motivációra fordítani. Illetve nem is kell, ha kitaláljuk, hogy milyen eszközzel lehet leginkább felkelteni és ébren is tartani a figyelmet. A gyerekek szeretnek meglepődni, de szeretik a jó dolgok ismétlődését is, a kedvenc meséjüket százszor is meghallgatják. Kitalálni játékokat legalább annyira érdekes, mint játszani, és közben figyelni, hogyan gondolkodnak. A legfontosabb talán, hogy sohasem lehetek kívülálló. Bármiről tanulunk, engem még jobban kell, hogy érdekeljen, mint őket, különben nincs kapcsolat, nincs motiváció és nincs kitartás. A gyerekek lelkesedése hamar zátonyra fut az első kudarcok után. S mennyivel nehezebb valakit újra összeszedni, mint lelkesen tartani!

Bízni olyan sikerben, ami még nem látszik, és hónapok múlva sem lesz olyan látványos, mint a másik gyereké, nos, ez sem türelem. A nem okos gyerekek nem „zárkóznak fel”, mert nem lesz más attól, hogy jó társaságban, „integráltan” tanulnak az ő pontatlan érzékelésen alapuló, sajátos feldolgozásra képes gondolkodásuk. Ráadásul olyan tempóra kényszerülnek, ami nem a sajátjuk. Az eredmény, amit elérnek csak önmagában nézve óriási, hiszen épp csak elég egy gyenge ketteshez, hiszen a mérce közös. S hogy miért nem igyekeznek? Talán ezért.

Azt mondják, nekem könnyű, mert néhány gyerek ül velem szemben. Ha tudnák, mennyivel könnyebb a rossz hangzású, elítélt, szegregált csoportban, ahol tudom, hogy tegnap mit csináltam, hogyan reagáltak rá, honnan haladhatok tovább. Mennyivel könnyebb, mint kideríteni, mi akadt fenn az eltelt idő alatt a gyengécske hálón, mit lehet megerősíteni és összefűzni valami használható rendszerré. A találkozások csekély száma erősen csökkenti az eredményességet. Ezt igyekszik kompenzálni az egyéni és kiscsoportos forma, de hogy könnyítené, arról csak azok beszélnek, akik nem próbálták. Pedig jó lenne, ha próbálnák, mert nincs más út.

Egy alkalommal leendő fizikusok óráján ültem. Kvantummechanikát hallgattak. Az előadó magyar nyelven beszélt, mégis néhány perc elteltével azt vettem észre, hogy egyetlen szavát sem értem. Hihetetlen szorongás vett rajtam erőt: ilyen ostoba volnék? Majd hirtelen rájöttem, csodás helyzetben vagyok, megfigyelhetem saját magamon, milyen lehet értelmi fogyatékosként okos gyerekek között ülni. Figyeltem az élményt, azt a tökéletes ürességet, ami a fejemben zajlott. Egyetlen agysejtem se aktiválódott a szavak hallatán, nem voltak a témához kapcsolható emléknyomaim, (de még csak kérdésem se, az előadás végén, amikor kérdezni lehetett). De furcsa módon, a szorongásom megmaradt.

Az előadó ekkor új fogalmakat kezdett magyarázni: részecskékről beszélt, bozonokról és fermionokról. Úgy írta le őket, mint apró lényeket, akiknek személyisége van. S megláttam a zord külsejű, magányos kismanóra hasonlító bozonokat, akik mindig egyedül vannak, és a barátságos, párokat alkotó, tündérszerű fermionokat. Rajzolni kezdtem. Igen, ekkor került a téma „az én szintemhez” közelebb. A rajzokat az előadó elkérte egy későbbi jegyzetéhez, jót szórakozott a helyzeten, én viszont megőriztem azt az érzést, amelyet nem adhat intézménylátogatás vagy gyakorló tanítás sem.

A nem okos gyerekeknek egyetlen lehetősége, hogy az ő szintjükön, az ő tempójukban, szorongás nélkül érthessenek meg és gyakorolhassanak minél több alkalommal. Sok mindenben igen, de ebben nem az okos gyerekek társaságára van szükségük.
Mert nincs más, csak emberi attitűd.

Balogh Piroska