Interjú Tamás Zsuzsával, a Mesék a Teljességhez alkotójával.
A Mesék a Teljességhez a második mesekönyved. Ahogy az elsőt, a Macskakirálylányt, ezt is erős szálak kötik a népmesékhez, ám a szereplők nagyon is maiak. Milyen szerepet játszanak, játszottak az életedben a népmesék?
A mai kor emberének a népmese már nem hordoz olyan egyértelmű üzeneteket, mint száz-kétszáz évvel ezelőtt élt elődeinknek. Nekünk már újra kell tanulnunk „népmeséül”, bár a mesékben az a csodálatos, hogy akkor is megszólítanak, ha nem tudjuk őket „lefordítani”: és én éppen ezt szeretem bennük. Sokféleképp közelíthetünk a népmesékhez, például a folklór, a pszichológia, az irodalomtudomány, a meseterápia vagy a mesepedagógia felől, de ha ezeknek hírét sem hallottuk, akkor is biztosan van legalább egy kedvencünk. Nekem is bőven van mit tanulnom a mesékről, de a Mesék a Teljességhez írása közben egyszerre hagytam munkálkodni magamban mindazt, amit már tudok, és mindazt, amit érzek, arra törekedve, hogy a tudás ne akarjon hivalkodni, felülkerekedni.
A mesékhez fűződő sokrétű viszonyomat mostanság tovább formálja az a tény, hogy van egy négyéves kislányom, és szülőként is viszonyulnom kell hozzájuk: sosem hittem volna, hogy egyszer megszeretem a láncmeséket, de a kislányom segítségével ráéreztem a nyelvi funkciójukra és a humorukra is. Azt sem gondoltam volna, hogy valaha egy olyan szelídített változatát kell megalkotnom a Piroska és a farkas című mesének, amelyben egyetlen szereplő haja szála sem görbül, de még a farkas szőre szála sem… A népmesék cenzúrázásának egyébként nagyon nem vagyok híve, de az sem jó, ha bizonyos történetekkel túl korán találkoznak a gyerekek. A kislányom olyan korban kérdezte meg, hogy ki az a Piroska, amikor a farkast is megsiratta volna (bár ahogy a bogarakat egyenként és mindenképp élve tessékelteti ki velünk a szobájából, lehet, hogy ez később sem fog változni).
Ugyancsak mindkét kötetedben fontos szerepet kapnak a versek: a szereplők ebben a formában mesélik el a történetüket. Tudjuk, hogy a Macskakirálylány legelső darabjai versek voltak. Így volt ez a Mesék a Teljességhez esetében is?
Valóban, a Macskakirálylány valahogy úgy született, hogy volt néhány verses mesém, de úgy éreztem, nem feltétlenül az volna a legizgalmasabb megoldás, ha írnék belőlük egy kötetnyit. Végül A macskacicó című népmesét jócskán továbbgondolt keretmeseként felhasználva sikerült egy mesébe fésülni a különböző verses meséket úgy, hogy a szereplők mondják el azokat.
A Mesék a Teljességhez esetében szintén a szereplők mondanak el verses meséket, ám itt a koncepció volt meg előbb. Mivel (majdnem) egy tucatnyi meséről van szó, amelyeket a mesebeli birodalom bölcsei mondanak el, sokat gondolkoztam, legyen-e valami közös a versekben. Végül úgy döntöttem, a felező tizenkettes versforma igazán illene a tizenkét bölcshöz, amúgy is szép elbeszélői hagyományai vannak ennek a formának, így ez lett a „közös nyelv”. Persze a beszédmódjuk különbözik, van köztük szlengesebb és archaizálóbb is, attól függően, ki milyen lelki alkat. Mert a bölcsek lelki alkata nagyon fontos, mindenki kicsit többet jelent önmagánál – ezt fejezik ki a meséik is.
Nemrég azt nyilatkoztad, a meseolvasás nem feladat, hanem szülő, gyerek számára is egyformán szükséglet, a mindennapok fontos része. Napirendre került-e már otthon a kislányoddal a Mesék a Teljességhez? Milyen élmény volt? Adott-e ez az újra együtt-olvasás olyasmit a szöveghez, amire korábban, amikor megírtad, nem gondoltál?
Azt hiszem, ha színész lennék, azok közé tartoznék, akik utálják visszanézni magukat videón, mert csak azt figyelik, hol játszhattak volna jobban: a saját könyveimet – az első örömön túl – félve veszem a kezembe, észre ne vegyek valami alattomos kis hibát, ami elkerülte író, szerkesztő, korrektor figyelmét, és ezerszeri átolvasás után hopp, akkor ötlik a szemembe, amikor már késő… Ebből gondolhatod, otthon nem az az első dolgom, hogy felolvassak. De természetesen nem csak a saját maximalizmusom miatt. Nyilvánvalóan nem akarom ráerőltetni a kislányomra a könyveimet, különösképp, hogy nem is az ő korosztályának szólnak. Annál nagyobb ajándék volt, amikor a Macskakirálylányt a férjem mégis felolvasta neki, és ő értette és élvezte (holott még csak hároméves volt). És persze, napirendre került itthon a Teljesség is: amikor a kislányom kérte, örömmel olvastam fel belőle. Egyelőre nem értünk a végére.
Egyébként Zsófi tudja, hogy ezt a könyvet neki ajánlottam – van is ezzel kapcsolatban egy kedves történetem. Amikor még csak pdf-ben nézegettem a gépen, az ölembe kéredzkedett, ő is meg akarta nézni a képeket. Amikor meglátta a Tenger Boszorkányát, azt mondta: „Inkább add más gyereknek ezt a könyvet!”. Nem vettem zokon, tudtam, hogy igaza van, az a kép valóban félelmetes, de elmagyaráztam neki, hogy minden történetbe kell egy negatív szereplő s valami bonyodalom, hogy izgulhassunk, és annál jobban örülhessünk a boldog végkifejletnek. A képek nézegetése közben amúgy felvázoltam neki a mesét, így megértette a boszorkány funkcióját, egészen megbarátkozott a jelenlétével. Az együttolvasás pedig elsősorban a büszkeség örömével ajándékozott meg: Zsófi a maga négy évével hihetetlenül ért meséül, és a sok-sok könyvnek köszönhetően annyira jó dramaturgiai érzéke is van, hogy a könyvbéli előre- és hátrautalásokat azonnal megértette. Erre nem számítottam. Mindennek ellenére továbbra sem erőltetem a folytatást: majd ha kéri, olvasunk. Van időnk. Arra meg pláne, hogy megértse: én így írtam tele A Teljesség Könyvét. Neki.
kertedi
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
