Amerre a szem ellát, gyönyörű dombság hullámzik. Rájuk pillantva már indulnék is, hogy bejárjam az összeset. De ez csak egy gondolat, már vissza is zökkenek a valóságba. Nem örülni jöttem. Engedelmesen megfogom az egyik kis fehér koszorút és bukdácsolok vele a fagyott talajon a többiek után.
Ott az az apró, fehér koporsó. Istenem. Hirtelen nem tudom, hova álljak, minél messzebb lenne jó, vagy elfutni, aztán némi hezitálás után unokatesóim mögé zárkózok fel, a ravatalhoz. De jó, hogy ilyen magasak, eltakarják előlem, amit nem akarok látni. Csak fekete kabáthátak, ebbe fogok kapaszkodni. Ne bőgj. Keresgélem a zsebkendőt, hogy is gondoltam, hogy csak kettőt gyűrtem a zsebembe.
Csend van, csak orrfújás hallatszik innen-onnan. Süt a nap. Tizenéve nem látott, régi arcot fedezek fel egy hón alól. Eszembe jut a beceneve, de olyan távoli, olyan ide nem illő. Nem változott sokat, de mégis más. Milyen mélyek lettek a barázdái. Fiúból férfi. Szeme a kis koporsón függ, a mellkasa megemelkedik, sóhajt. Becsukja a szemét, de a lelke gyorsabban merült imájába, mint ahogy a teste reagált, hosszú másodpercekig látom világítani a két szeme fehérjét. Uramisten, neki is meghalt az első gyereke, jut eszembe, már mindent értek. Talán arra gondol, hogy ők egy helyen vannak. A mennyország árvaházába új kisgyerek érkezett, hogy ott várja be szüleit. Lekapom a tekintetem róla, a földet nézem.
Megkezdődik végre az istentisztelet. Ismerősek a csendes énekek, a könnyem néha rácsöpög a csizmámra, ha nem vagyok elég gyors. Jób könyve. Hát igen, mi mást is lehetne most előszedni. Ugyanez a koncepció. A módszerek nem változtak az ezredévek alatt. Az Úr olyan nagyon szerette Jóbot, hogy a gyerekekre döntötte a házat, mikor azok bent játszottak. Hogy megpróbálja. És ő megnyugodott ebben. Mást mi sem tudunk tenni. A hidegben ráfagy az arcunkra a könny, márványos mintát fest.
Rövid szertartás, és eljött az utolsó lépés. Nem írom le, mert mindenki tudja, mikor volt az, amikor összerándultam és be kellett fognom a kezemmel a számat, hogy ne nyüszítsek. Aztán vége lett ennek is. A hatalmas, öreg fenyő árnyékában immár kettő aprócska sírhalom áll. Egymás mellett alszanak, mint rendesen szoktak a jó kistestvérek.
macskaszem
