Elérkeztünk a 2014. év végéhez. Az év zárása túllendített a jó ideje nem múló rossz érzéseken, és újult erővel vágtunk neki a következő heteknek-hónapoknak. Sokszor úgy vagyok vele, hogy ugyan látom magam előtt a célt, de azt is, hogy az út odáig milyen nagyon hosszú, szinte már-már teljesíthetetlen, soha véget nem érő. Aztán egyszer csak ott vagyok és véget ért, én pedig értetlenül állok a dolog előtt, hogy miért drámáztam rajta annyit. Persze utólag visszanézni mindig könnyebb, mint amikor épp benne vagy a szarban. Valahogy így jutottunk el a három hónapnyi pihenő idő végére is.

A tengernyinek érzett idő alatt a saját megnyugtatásunkra csináltattunk egy genetikai vizsgálatot mindkettőnknek, úgynevezett kariotipizálást, hogy lássuk, valóban csak fatális véletlen történt vagy netán valamelyikünknél probléma van. Szerencsére meggyőződhettünk róla, hogy minden szuper, humán dns szekvenciákkal rendelkezünk (ki gondolta volna?!) és a kromoszómáinkban sincs kóros eltérés. A történethez hozzátartozik, hogy a vizsgálatot magánklinikán csináltattuk a fővárosban, aminek az oka egy barátnőmmel megesett történet volt. Nekik ugyanis kérték annak rendje és módja szerint, még a lombik előtt, hogy ezt a vizsgálatot csináltassák meg. Ezzel egyidejűleg felajánlották a helyi genetikai intézet szolgáltatásait, ami tb támogatási alapon működik. Persze megörültek neki, nosza, mentek is. A vicc ez után következett, ugyanis 7 hónapot (!!!!) vártak az eredményre. Mivel néhány hét után már sürgős lett a lelet bemutatása, megelégelték a dolgot és a fentebb említett magánintézményhez fordultak. Ahol az ígértnek megfelelően, postázással együtt három hét múlva kezükben volt a papír, ahogy nekünk is.

Sokszor nagy vitákban vagyok önmagammal. Az egyik ilyen eszmefuttatásom alapja az, hogy józan ésszel szinte felérhetetlen számomra, hogy a szervezetem miért akarja mindig megmakacsolni magát, és még véletlenül sem alkalmazkodni ahhoz, amit egyébként jó előre megbeszéltem magammal. Ebből adódóan a labor időpontok körül volt egy kis izgalom, hiszen alkalmazkodni kellett az ünnepek adta lehetőségekhez. Mikor ez elrendeződött, jött a nagyobb izgalom, miszerint hogyan is fog alakulni a ciklusom hossza/vége. Úgy kalkulálgattam, hogy a konzultáció időpontjára fog megjönni +/- két nap. Namármost a kezelés kezdése szempontjából pont ez a két nap az, ami áthidalhatatlan akadálynak tűnt, főképp, ha előbb érkezik. Így az inkább később (mint soha) elvet próbáltam sulykolni magamnak.

Szóval decemberben megfutottuk a kötelező labor köröket és nagyon vártuk a januárt. Visszagondolva hatalmas lelkesedés volt bennünk. Talán azért, mert már tudtuk, hogy milyen érzés, amikor sikerül, illetve nem kis megnyugvást adott maga a tény is, hogy ugyan rosszul végződött, de képes vagyok terhes lenni. És ha egyszer ment, akkor menni fog legközelebb is. Tudom, ez a kijelentés kicsit hülyén hangzik, de így tudnám legjobban jellemezni az érzést. Na de hogy pozitívumot is írhassak, olyannyira bejött a mantra, hogy a ciklusom első napja pontosan egybeesett a konzultációval. Ennek a jó hírnek a dokival közösen megörülve gyorsan meg is egyeztünk, hogy ha ma ki tudjuk váltani a gyógyszereket, semmi akadálya, hogy kezdjük is a kezelést. Így történt, hogy idén január elején nekiugrottunk a második short protokollnak.

Mivel igencsak hipp-hopp történtek a dolgok, így a kezelés ideje alatt dolgoztam, gondoltam, jobb a békesség, ennyi idő kell, hogy a feladataimat le tudjam zárni, ideiglenesen át tudjam adni. Nem izgultam különösebben, mivel az előző alkalom sem viselte meg annyira a szervezetemet fizikailag, mint amennyire számítottunk rá. Azonban itt jött az első pofára esés, aminek következtében már tudom, hogy kezelés és kezelés között is óriási különbségek lehetnek, még ha azonos gyógyszerekkel is machinálunk, pláne, ha azokat még egyebekkel kiegészítjük. A labor alapján ugyanis fene tudja, milyen indíttatásból a prolactin szintem emelkedni kezdett. N,a nem olyan hihetetlen mértékben, csak éppen annyira, hogy arra már megkínáltak egy újabb gyógyszerrel. Néhányatok biztosan ismeri, amit ilyen esetben a leggyakrabban felírnak, többnyire brutális mellékhatásokkal a rászoktatási időszakban. Egészen biztosra nem merem állítani, hogy (csak) ezen bogyó a ludas, de két hét alatt közel négy kilót adtam le, és étvágyam azóta sincsen. Valószínűleg az sem segített sokat, hogy az első időszakban minden második nap hallóztam a nagy porcelánba, érdekes módon a gyógyszer bevétele után egy-másfél órával. Emellett szúrtam minden nap a két injekciót, szedtem a többi tablettát és jártam az ellenőrzésekre. Ami nagy különbség volt az előzőhöz képest, hogy ugyanazon protokoll mellett most jobban reagált a szervezetem a hormonokra, elég, sőt, sok is volt az eredetileg felírt injekció. Az utolsót már nem is kellett beadnom, azóta is gondosan őrzöm, bár azért valljuk be, igyekeztem nem úgy készülni, hogy erre még szükségünk legyen.

A munka és a vizsgálatok miatt elég mozgalmasra sikeredett 14 nap után újfent elérkezett a petesejt-leszívás napja, egy csodás hétfő, amire már rutinból készültünk. Beérkezés után én megkaptam az iránymutatást a kórterem felé, férjem pedig a már megszokott intimszobába. Szegénykémet ilyenkor úgy tudom sajnálni, belegondolva, hogy nem csak a helyszín, hanem a tudat is milyen rohadtul frusztráló lehet, hogy márpedig most „produkálni kell”. A beavatkozás végül szépen lezajlott, megvolt az összes eddig tapasztalt kellemes repülős és persze kellemetlen, hányingeres élmény is az altatóval kapcsolatban. Ébredezés után jött a nővérke, és elújságolta, rendben vagyunk, örülünk, mert 13 sejtet sikerült leszívni, eggyel többet, mint múltkor. Rögtön meg is nyugodott a lelkem, akkor az esélyeink talán nem rosszabbak, ennyiből csak sikerül néhány „tartalékos” embriónak is kifejlődnie, elvégre kellenek majd a kistesók is. Némi forgolódás és helyezkedés után jött a második nem tervezett dolog a sztoriban, ugyanis eléggé rosszul lettem, amitől kissé meg is ijedtem. Igencsak erős görcseim voltak, úgyhogy jobbnak láttam rákérdezni, hogy ez menyire normális dolog ilyentájt. Úgy értékelték, hogy ez még belefér esetemben, görcsoldó, magnézium, pihenés, majd utamra bocsájtottak haza, szerdán érdeklődjek, hogy mi újság embriófronton.

Általában fel tudom mérni a képességeimet egy adott helyzetben, de kissé túlértékeltem magam. A klinika bejáratától a parkolóig tartó kb. 100 méteren vagy háromszor akartam elájulni, illetve hát akart a fene. A vége az lett, hogy egy csinos beton virágtartót kinéztem magamnak, amire lehelyeztem a fenekem és igyekeztem kitartani, amíg férjem odaállt autóval. A hazafelé út nem volt vészes, üldögélni nem volt kimondottan rossz, na, de amikor hazaértünk, ki kellett szállni. Mint egy rehabos partra vetett bálna, kb. úgy kászálódtam ki az autóból, lehetőségeimhez képest beviharzottam a lakásba, de a cipő levétele már komoly gondot okozott. Gyorsan mérlegeltem, hogy két verzió áll, vagy elterülök a kövön, vagy azonnal leülök magamtól. Utóbbi mellett döntve úgy, ahogy voltam, nagykabátban, csizmában helyet foglaltam az előszoba padlóján, majd könnyek között (igen, ennyire fájt) mondtam az embernek, hogy akkor most az van, amikor nem tudok egyedül sem felállni, sem bemenni. Gyanítom, nem voltam a legbizalomgerjesztőbb látvány, úgyhogy ágyba dugott, betakargatott, kaptam meleg teát és a távirányítót, hogy kiélhessem magam. A következő két nap hasonlóképpen telt, a fájdalom kissé enyhült, de határozottan megmaradt. Szerdán telefonálhattam eredményekért, hogy mégis hogyan fejlődnek a kis drágáink. Az előző rossz tapasztalatok miatt volt bennem egy kis izgalom, de legnagyobb meglepetésemre öt szépen, tankönyvien fejlődő embrióról számolt be a biológus, úgyhogy örömömben össze is rántottam a másnapi kórházi pakkot, hiszen most már tuti, mehetünk. A következő meglepetés csütörtök reggel ért minket, amikor beinvitáltak a papírok aláírására, majd közölték, hogy az ötből hat lett az elmúlt nap alatt, majd kezünkbe nyomták a sztárfotókat, tessék, lássék, lehet ismerkedni.

A beültetés problémamentesen lezajlott, pont úgy és olyan gyorsan, mint az előző alkalommal is. Néhány óra pihi, majd sok sikert kívánva hazaküldtek. A dátumok úgy adták magukat, hogy a 13. napon kellett laborra jelentkeznem, addig marad az izgalom és a várakozás. Igyekeztem magam minél jobban lekötni, bár őszintén bevallom, a szigorú fekvési javaslatot ez alkalommal nem tartottam be 100 százalékig. Az első néhány napban igyekeztem minél többet vízszintesen tartózkodni, de valahogy most nagyon hamar ráuntam, és amikor éreztem magamon a kiborulás tüneteit, úgy döntöttem, nem ér a fekvés, hogy bedepizzek teljesen. Na, nem álltam neki ablakot pucolni, de ha úgy éreztem, hogy most sétálnom kell egyet a lakásban, vagy innék egy teát, akkor azt megcsináltam magamnak.

Az előző alkalommal már leírtam, hogy aranyszabályként kell tekinteni a nem keresünk magunkon tüneteket elvre, persze ennek betartására kb. annyi az esély, mint télvíz idején gólyát látni, néha előfordul. Mivel az előzőnél viszonylag korán, már a 8. nap környékén beköszönt a hányinger és a mellfeszülés, vártam, hogy majd most is. De nem jött. Nyugtattam magam, hogy ugyan mitől lenne hányingerem, ha gyakorlatilag enni is képtelen vagyok, na meg most még előrébb is járunk, mivel háromnapos embriókkal küzdünk együtt, ami két napos mínuszt jelent. Aztán eltelt a két nap, és még mindig nem történt semmi. Ez volt a vízválasztó, szinte meg voltam bizonyosodva róla, hogy most nem sikerült. Persze titkon reménykedtem, hogy nincs igazam, de valahogy igyekeztem tudatosítani is magamban a dolgot, hogy ne érjen akkora csalódásként, ha a megérzésem helyesnek bizonyul.

A napok olyan lassan vánszorogtak, hogy nem győztük kivárni a labor időpontját, de végül csak sikerült. Reggel vérvétel, majd izgalom délutánig. Remegő kézzel telefon, mert mi van, ha tévedek és mégis. A vonal végén jön a válasz, igen megvan az eredmény, sajnos nem tudnak jó hírrel szolgálni, ez most nem sikerült. Minden gyógyszert abba kell hagyni és várni, hogy a természet tegye, amit kell. Mivel szerencsésen van fagyasztva még négy embriónk, és az azonnali folytatás mellett döntünk, a 8. napon jöjjek ultrahangra, és vágjuk bele a fagyasztott embriós beültetésbe. Megköszöntem, meggondoljuk, majd jelentkezem. Letettem a telefont, és épp értesíteni akartam barátnőimet az eredményről, amikor egyikük – aki kismama – írt, baj van, a babájuk nagyon beteg, javasolják a terhesség-megszakítást. Én meg csak ültem leforrázva és azon merengtem, hogy miért történnek ilyenek. És valahogy rohadtul nem éreztem jogosnak, hogy kiboruljak azon, hogy nekünk „csak” nem sikerült, miközben az, amit ők élnek át, ezerszer rosszabb. Bámultam a képernyőt és próbáltam nem sírni, erős maradni, főképp, mikor őszinte sajnálatát fejezte ki, hogy nekünk nem jött össze, pedig annyira szorítottak. Utólag már tudom, hogy ez nem volt jó döntés, mert még napokig hurcoltam utána magamban a fájdalmat, mert nem tudtam megélni, és ezáltal elengedni úgy, ahogy azonnal kellett volna. Két nappal később megjött, és tudtam, tudtuk, hogy folytatni akarjuk, nem akarunk várni tovább, így meg is kértem az időpontot az első ellenőrző uh-ra.

absz

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?