5-12. hét
Először is, köszönöm szépen mindenkinek a gratulációt és a biztatást a terhesnaplóhoz, igyekszem majd meghálálni. Mivel szeretném minél előbb utolérni a posztokkal a valós terhességi koromat, ezért az első trimeszterről összefoglalóan írnék nektek, a jövő heti poszt végén pedig utolérném magamat.
Szóval az első trimeszter: hát, nem volt egy leányálom. Ahogyan általában az első trimeszterek nem szoktak azok lenni. Az előző terhességből kiindulva most is fel voltam készülve a fáradékonyságra, az émelygésre, a mellfájásra. De ez most keményebb menet volt, mint első alkalommal. Mondjuk a körülmények is nehezedtek: akkor még volt egy kollégám, aki naponta hozott-vitt a munkahelyemre a kocsijával, most egymagamnak kell a napi 1-1 órát, durván 130 km-t levezetnem. Akkor munka után eldőlhettem itthon, pihenhettem, élvezhettem a semmittevést, ha úgy akartam. Most, ha hazaérek, kezdődik a „második műszak”, hiszen itt van örökmozgó hároméves lányom, aki gondoskodik arról, hogy ne unatkozhassak egészen addig, amíg le nem teszem őt aludni.
Ez a nehezített pálya pedig igencsak megviselt. A folyamatos fáradtság, amikor még gondolkodni és a szememet nyitva tartani sem volt erőm, gyakran annyira legyőzött, hogy este 7-kor eldőltem a kanapén és közöltem férjemmel, hogy mostantól azt csinálnak a lánnyal, amit akarnak, de engem hagyjanak aludni. Becsületükre legyen mondva (főleg a lányomnak), hogy mindketten elfogadták ezt, és tényleg alhattam, ha már nem bírtam tovább.
Bár ez alkalommal is megúsztam a hányást, sőt, még az émelygés is elkerült, ezeket szörnyű gyomorfájás és étvágytalanság váltotta fel. Ha pedig olyasmit ettem, amit a hasam jelen állapotában nem akart elfogadni, az egy órán belül hasmenés formájában távozott belőlem. Kellett pár kellemetlen tapasztalat, mire rájöttem, hogy a tejes és tejföllel készült ételeket, valamint a paprikás ételeket mind mellőzzem az étrendemből, ha jót akarok magamnak. Aztán volt egy-két hét teljes étvágytalanság, amikor szinte egész nap sós ropin éltem. Két dolog volt viszont, ami nagyon jólesett és igyekeztem is enni belőlük: a narancs és a kivi. De ezek az étvágytalan napok szörnyűek voltak, mivel ha nem ettem 3-4 óránként egy pici valamit, akkor meg azért éreztem rosszul magam. Mondjuk ennek a nemevésnek meglett az a jótékony hatása, hogy a teherbe eséskori súlyomhoz képest ismét -3 kilóval vághattam neki a második trimeszternek.
Ami még nagyon eltért az előző terhességemtől: a mostaninál hiányzott az az eufória és az a vágy, hogy mindenkinek eldicsekedhessek a terhességemmel, ami az elsőnél annyira megvolt. Pedig erre a babára sokkal többet vártunk, mint a lányomra. Még a szülőknek is csak azután mondtuk el, hogy a nőgyógyász megerősítette a terhességet, holott első alkalommal rögtön a kétcsíkos teszt után bejelentettük a nagy hírt. Vajon egy második gyerek már nem jelent számomra akkora szenzációt? Vajon az, hogy pontosan tudom, mi vár rám, elvette a varázsát? Lehet, hogy emiatt a mondat miatt majd kapok hideget-meleget és néhányan félre fogják értelmezni, de elhatároztam, hogy őszinte leszek veletek a saját érzéseimmel kapcsolatban. Szóval első terhességem alkalmával baromi büszke voltam magamra, hogy igen, én képes vagyok teherbe esni, képes vagyok egy gyermeket kihordani. Most talán ez az érzés hiányzik belőlem, hogy nem kell bizonygatnom magamnak (és a külvilágnak), hogy képes vagyok rá, mert tudom, hogy képes vagyok rá. Végigcsináltam én és a testem már egyszer, végig tudjuk csinálni másodszor is. Ismerem a tüneteket, még ha kicsit megváltoztak is, tudom nagyjából, hogy mi várható a következő hónapokban. És ez most kicsit elvette tőlem azt az eufóriát, azt a varázslatos emelkedettséget, amit az első alkalommal éreztem. Így a szűkebb környezetemen kívül, akikkel nap mint nap találkoztam, ezért a rosszulléteimet se tudtam eltitkolni előttük, másnak nem is mondtuk el az első trimeszter alatt, hogy ismét babát várunk.
A hangulatomhoz ezért pontosan illett az idei zord, csípősen hideg és számomra túlságosan szürke január és február. A két hónapból három hetet végül otthon töltöttem, két hetet a lányom betegsége miatt (akivel egy időben a férjemnek is volt egy nagyon csúnya vírusos megbetegedése), egy hetet pedig én feküdtem, amikor fejfájós-torokfájós betegként gyógynövényteákkal igyekeztem kikúrálni magam, a háziorvos ugyanis inkább nem akart semmilyen gyógyszert felírni és javasolni.
De hogy pozitív dologgal zárjam ezt a beszámolót: azért végigvigyorogtam mind a 9. heti, mind a 12. heti ultrahangot, amikor már tisztán látszódott a csöppség, sőt, a 12. heti ultrahangot konkrétan végiglubickolta, és alig lehetett követni és mérni őt. Ezekben a pillanatokban tudatosult igazán bennem, hogy egy újabb kisbaba van úton hozzánk. És még egy dolog kiderült róla: teljesen szabályos 28-29 napos ciklusaim mellett, miközben félidőben mindig éreztem egy kis szurkálást, amit én peteérésként azonosítottam, ez a kisbaba mégis egy héttel később fogant az ideálisnál. Így az utolsó menstruáció időpontját az orvosom nemes egyszerűséggel áthúzta, és a későbbi félreértések elkerülése végett egy héttel későbbi dátumra írta át. A szülés várható időpontja így most apukám születésnapjával esik egybe. Ezt jó előjelnek veszem.
Gitta
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
