„Ember tervez, Isten végez.” Ez a mondat második gyermekem megszületésével kapcsolatban jelmondattá vált. Hogy miért, arra a következőkben igyekszem rávilágítani. Kislányom 2008 októberi születése után terveztük, hogy lesz még egy babánk, olyan 3-4 év különbséggel.

Ehhez képest múlt év nyarán kétcsíkosat pisiltem annak ellenére, hogy védekeztünk. Én ettől kicsit megrémültem, de természetes volt, hogy megtartjuk a babát. Mivel az orvosom GYES-en volt, az őt helyettesítő doktornőhöz kezdtem járni, aki szintén az István Kórházban dolgozik, és az első találkozás után tudtam, nála fogok szülni. A terhességem végig komplikációmentes volt, leszámítva, hogy a 10. héten vérezni kezdtem, de ez a probléma szerencsére gond nélkül megszűnt, és a babavárás további hónapjai eseménytelenül teltek.

Lányom ballonos, majd oxitocinos szülésindítást követően, félnapi vajúdás után végül császármetszéssel született, nagyon megszenvedtem a műtétig, így orvosom kérdésére, miszerint akarok-e természetes úton szülni, egyértelműen nemleges választ adtam, a programozott császárt választottam. A terhességem alatt egyetlen egy parám volt: nagyon nem szerettem volna, ha spontán beindul a szülés, bár erre a lányom születésével kapcsolatos körülmények miatt gyakorlatilag 0% esélyt láttam.

Ennek megfelelően ki is tűztük a műtét tervezett időpontjaként 2011.március elsejét. Elérkezett a szülés előtti utolsó nap, férjem szinte önkívületi állapotban már pár napja, kislányom teljes tesóváró hangulatban, ügyeletes nagymama ugrásra készen. Délelőtt megcsörren a telefon, az orvosom az, sajnálattal közli, hogy nem kap engedélyt a műtétre, mert az közvetlenül az ügyeleti ideje utánra esne, ezt pedig nem engedélyezi a főorvos. Az újabb műtéti időpont március 4.

Férjem az agyvérzés határán, nagymamák a plafonon, ismerősök érdeklődnek, én meg ne legyek ideges ebben a káoszban. Nagy nehezen végül mindenki lecsillapodott, belenyugodtunk, hogy újabb három napot kell várni, hogy láthassuk a fiunkat.

Március 2, szerda, hajnali fél egy. Pisilnem kell. Irány a WC. Dolog elintézve, törlés, vérzek. Kicsit fájok is, úgy tízpercenként, ez megdöbbentő. „Ember tervez…” Felkeltem a férjemet, aki úgy szaladgál a lakásban, mint a mérgezett egér, nekem csodálatos módon sikerül higgadtnak maradni: bedobálom a még el nem rakott cuccokat a kórházi pakkba, majd hívom az orvosom, aki azt mondja, irány az első útba eső kórház, nehogy baj legyen. Ha nincs gáz, úgyis tovább engednek.

Negyed kettőre beérünk Szentendréről a Margit Kórházba, ami majdnem bevehetetlen várnak bizonyul, legalább tíz perc, mire megtaláljuk a portát, végre behajtunk, majd ismét öt perc, mire sikerül az ügyeletes szülésznőt kicsöngetni az igazak álmából. Szívhanghallgatás, manuális vizsgálat, vizeletminta. Minden oké, baba rendben, én is rendben, mehetünk tovább. Kicsit megnyugszunk.

Kettő óra, István Kórház. Felvesznek. Ugyanaz a szülésznő, ugyanaz a szülőszoba, mint 2008-ban. Orvosom az úton, én a CTG-n, megy az infúzió, továbbra is tízperces fájásaim vannak. Kis idő múlva megyünk a műtőbe. Harmadszori próbálkozásra beadják a spinált, kezdődik a császár. Ezt most nem részletezném, de mindenre emlékszem, szemben a lányom születésével. Nem kellemes.

Március 2, 02.43.: megszületik a fiunk, Tamás Attila, 4070 gramm, 58 centi, a lányom szakasztott mása. Boldog vagyok!

Háromágyas szobába kerülök, ketten vagyunk. A szobatársamat rossz körülményeire tekintettel anyaotthonba szeretné elhelyezni a kórház, mert nem tud hová menni a babájával, nagyon sajnálom. Felépülésem az első műtéthez képest sokkal gyorsabb, nem fáj annyira: nem tudom, mit és hogy csináltak, de nagyon jól sikerült minden. A gyerekem mintagyerek, eszik-alszik, minden tökéletes, orvosom szerint szombaton haza is mehetek. Alig várom!

Március 4., péntek: Férjem és lányom meglátogatnak, ülnek az ágyamon, ismerkednek a babával. Hirtelen megjelenik egy vegyvédelmi ruhás alak, megzavarva az idillt: a gyerekorvos az. Elmondja, hogy a szobatársam babájának torkából és orrából sikerült kitenyészteni az E. Coli baktériumot, ezért áthelyeznek minket egyágyas szobába, maszkot és köpenyt kell viselnünk, a gyerekemtől kenetet vesznek, az eredményétől függ, mikor mehetünk haza.

Hiába, az ember tervez, én meg majdnem idegösszeomlást kapok. Leveszik a kenetet, a tenyésztés negatív leletnél 24, pozitívnál 48 óra. Mindegy, reménykedek, hátha nincs baj. Közben az orvosom kiszedi a dréncsövet, szerinte holnap hazamehetek.

Március 5, szombat. Gyerekorvosi vizit: a kenet negatív, a gyerek már hízik, nem sárga, mehetünk haza!

Itthon vagyunk, minden olyan idilli. A lányom egy tündér az öccsével, a férjemről csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni, Tamás pedig továbbra is egy földre szállt angyal, eszik, alszik, mosolyog.

 

Zsuzsi főz