Legutóbb akkor írtam, amikor a húgommal a Debreceni Klinika meddőségi rendelője előtt ültünk és vártuk a GNRH nevű injekció-kúra kezdetét, amely segít legyőzni az endometriózist. Nos, azóta sok idő eltelt, pontosan 9 hónap. Erről az időszakról szeretnék mesélni Nektek külső szemlélőként és kicsit saját emlékekkel is vegyítve (hiszen én is keresztülmentem ugyanezen a szuri-kúrán, betegségen, műtéten és kezeléseken), talán erőt és pozitív energiát adhat azoknak, akik hasonló cipőben járnak.
Az injekciót 4-5 hetente kapta a húgom, ahogy annak idején én is. Ő ügyesebb volt, mint én, sikerült a 6 hónap alatt kiharcolnia több ultrahangot, melyen látható volt a fokozatos, lassú gyógyulás. Ezeket a vizsgálatokat a saját orvosával is megerősíttette, kiegészítve azt, így semmi kétség nem maradt afelől, hogy a kezelés hatásos. A mellékhatásoktól ő is szenvedett: hol jobban, hol kevésbé volt érezhető a hőhullám, hüvelyszárazság, egyéb kellemetlenségek (pl. pecsételő vérzés), ezeket leszámítva eseménytelenül telt ez az időszak. Sokat segítettek mindkettőnknek a patikában és gyógynövényboltokban kapható készítmények a tünetek enyhítésében. Azonban a lelki nehézségét ennek a 6 hónapnak gyógyszerekkel nem lehetett kezelni. Ilyenkor azt a legnehezebb elviselni egy gyermekre vágyó nőnek, hogy ebben az időszakban semmiképpen sem teljesülhet a vágya.
Sok párhuzamot, hasonlóságot látok bennünk és az életünk alakulásában, ugyanakkor különbözőek is vagyunk a testvéremmel. Mindketten maximalisták vagyunk, megtaláltuk a másik felünket a férjünk személyében (akiknek még a keresztneve is egyforma), ugyanannyi idősen kötöttünk házasságot, ugyanaz a betegség... Viszont míg ő nyitottabb természetű, én sokkal zárkózottabb vagyok; látszólag én vagyok az erősebb személyiség, pedig csak jobban tudom titkolni a lelkem viharait és fájdalmait.
Amíg ő küzdött a betegséggel a vágyott gyermekért, sokat gondoltam arra, hogy bárcsak olyan meglepetésszerűen érné őt is a jó hír, mint ahogyan minket a férjemmel! Ugyanis a 6 szuri után 4 ciklussal még mindig nem sikerült megfogannom, így az 5. ciklusban inszeminációt készítettünk elő. Az utolsó vizsgálat után már csak a vérzést vártuk, ami 9 hónapot "csúszott" a kislányom miatt, így nem került sor inszeminációra.
Amikor február elején az utolsó injekciót is megkapta a húgom, a klinikán dolgozó meddőségi szakember inszeminációt vagy lombikot javasolt az átjárhatósági eredményétől függően. A saját orvosával abban egyeztek meg, hogy ezt ambulánsan a kórházban megcsinálja. (A műtét közben nem volt erre lehetőség, mert az endometriózis nagy fokú gyulladást okozott a hasüregben is.) Erre a vizsgálatra márciusban került sor, elkísértem a húgomat a kórházba. Nem mentem be vele a rendelőbe. Nem tartott sokáig a vizsgálat, pár perc után kijött a testvérem és azonnal láttam rajta, hogy nem jó híreket kapott. Sajnos mindkét petevezetéke el volt záródva. Ott volt a kezében a papír, hogy meddő. Sírva hívta a férjét a hírrel, egymást vigasztalták. Én csak álltam ott megsemmisülve, fel sem fogva az egészet, öleltük egymást könnyek között. Mit lehet ilyenkor mondani? Amire a világon a legjobban vágysz, nem kaphatod meg... A húgom magát hibáztatta, azt mondogatta, hogy ő tehet arról, hogy nem lehet természetes úton gyerekük. Szerencsére a férje sokat segített neki, együtt elkezdtek kimászni a gödörből.
Innentől pörögtek az események, ugyanis van egy rokonunk a kórházban, akinek a segítségével még az átjárhatósági napján beutalókat kaphatott a húgom és a férje a további, lombikhoz szükséges vizsgálatokra. Tanácsolták nekik, hogy Győrbe menjenek, az ottaniak nagyon jó eredményeket mutatnak, a legjobb berendezésekkel és táptalajjal dolgoznak. Egy hét alatt a kezükben volt az összes szükséges eredmény és egy hónapon belül időpontot is kaptak (ez csodaszámba megy, valószínűleg egy lemondott időpontot kaphattak meg).
Az első alkalom Győrben nagyon felemás volt. Egyrészt örültek, hogy folyamatban van a dolog és jó híreket is kaptak: egy petesejt látszott az egyik petefészkében, utalva arra, hogy alig több mint egy hónappal az utolsó szuri után már újra működnek a hormonok. Másrészt újabb várakozás volt szükséges a menstruációra, amely a 6 GNRH injekció után váratott magára (de ez is teljesen természetes, nekem az utolsó injekciótól számítva 4 hónapra jött meg először a vérzésem), illetve a húgom férjének kellett még egy vizsgálat. Azt beszélték meg Győrben a kezelőorvossal, hogy amint megjön a vérzése, telefonáljon. Akkor kap időpontot egy ultrahangra, ez alapján írják fel a szükséges hormonokat, valamint ekkor meg tudják ejteni a férjének szükséges vizsgálatot is.
A várakozás ideje alatt is sokat beszéltünk arról, milyen lesz Győrbe járni, ott szállást foglalni, meddig kell maradniuk az egyes beavatkozások idejére. Örömmel hallgattam, hogy nem ijednek meg az ikerterhességtől, sőt, úgy gondolták, legalább egyben letudják a projektet. Sokáig nem lehetett ilyen nyíltan beszélni velük a családtervezésről, a GNRH kezelés alatt mindketten féltek a jövőtől. Azt hiszem, jót tett velük a bizonyosság, még ha ettől sokkal jobb híreket is kaphattak volna. Jó volt látni őket, ahogy szeretik és támogatják egymást.
Június elején a húgomnak pecsételő vérzése volt. Körtelefon a saját orvosának, Győrnek, jön az egybehangzó válasz: ez már a menstruáció, menjen vérvételre, kaptak időpontot 2 héttel később az ultrahangra és a férj vizsgálatára is. Látszólag megnyugodott a házaspár, minden megy a maga útján. A születésnapom buliján együtt számoljuk, hogy pár nappal később esedékes győri utazás után mikor lesz a petesejt-leszívás és kaphat vissza embriókat. Az egész család együtt várta a fejleményeket.
Június közepén, egy hétfői napon utaztak Győrbe munka után, ott töltötték a keddet és a szerdát. Első nap a húgom férjét vizsgálták, továbbra is minden rendben volt vele, tökéletes eredményeket produkált. Szerdán következett a húgom ultrahangja. Az orvos nézte a képernyőt és a szokásos beszélgetés közben megkérdezte tőle, miért is jöttek, ugyanis egy 6 hetes kisbaba rajzolódott ki előtte, akinek szabályosan és erősen vert a szíve! Hazafelé úton kértek időpontot a saját orvosukhoz, ő is megerősítette a várandósságot. Nekünk nem telefonáltak, már nagyon izgultunk miattuk, vártuk a híreket. Amikor hazaérkeztek, csak sejtelmes mosoly volt a kérdéseinkre a válasz, majd a húgom elővette a baba ultrahangfotóját. Igazi cukrostakony, mint az amerikai filmekben, de tényleg így volt!
Összeborulás, gratuláció, örömkönnyek... El sem hittük, hogy ilyen szuper hírrel térnek haza!
Hogy mi történt, hogyan lehetséges a várandósság, azt hiszem kár feszegetni. Talán csoda történt, talán az átjárhatósági vizsgálat csinált utat, talán a kívánságom teljesült. Úgy gondolom, ennek így kellett lennie, hogy a párhuzam továbbra is megmaradjon a kettőnk élete között.
GKata
