Fogadjunk, te is élsz vele – ha néhanapján, semmi gond. Néha nincs más ösvény. De ha tényleg rendszeres, életmódszintű parancs lesz belőle, az mindenkinek rossz. Egy kisgyereknek leginkább – minél kisebb, annál inkább. És fogadjunk arra is, hogy minél inkább életfilozófiád része a parancs, annál idegesítőbb lesz a gyereked – főleg, ha kicsi. Vagy ha kamasz.
Amikor Eric Berne Sorskönyvében ehhez a részhez értem, hangosan felröhögtem. Ismerős volt, nagyon. Gyereket és felnőttet egyaránt összezavarhat és bestresszelhet ez a parancs, és a félelmetes az benne, mennyivel rosszabb a helyzet azóta, hogy Berne megírta a könyvét. Az akkori idők – már így, visszaemlékezve – laza sétagaloppnak tűntek, ahol csak bizonyos beállítódású emberek használták ezt rendszeresen, mert azért mindig és mindenkor egyáltalán nem volt muszáj.
Na, megfejtetted eddigre, mi ez a parancs? Lerántom a leplet:
a „SIESS”.
A világot még csak felfedező-tanulgató kisgyereket és a kötelességtudó, szorgalmas felnőttet is a halálba lehet ezzel kergetni, ha folyton csinálni kell valamit, de fele annyi idő alatt, mint ahogy azt normálisan, kényelmesen, az adott dolgot neadjisten kiélvezve tudnánk megcsinálni.
Hol a baj? Hát, sok ponton.
Berne szövege tömör és világos, ideidézném egy az egyben:
„Az eseményidő a cseIekvés idővilága, és az óraidőtől független jelenség. Mi ezt célidőnek nevezzük, mert azon van a hangsúly, hogy egy adott cseIekvés mennyi idő alatt megy végbe. Az óraidő és a célidő kombinálódhat is, mint például a bokszmeccsen. A meccs befejeződhet úgy is, hogy egyszerűen Iejár az adott menet óraideje, de végződhet az eseményidőn belül kiütéssel is. Schechner gondolatai nagyon hasznosak a sorskönyv-analitikus számára, különösen a „Lehet” és a „Nem Iehet” sorskönyvek elemzésekor. A házi feladatát készítő gyermek öt különböző utasítást kaphat. „Sok alvásra van szükséged, ezért este kilenckor abbahagyhatod a tanulást.” Ez „Óraidejű Lehet” utasítás. „Sok alvásra van szükséged, ezért nem maradhatsz fenn este kilenc után.” Ez az „Óraidejű Nem Lehet”. „A házi feladatod fontos, ezért fenn maradhatsz és befejezheted. ” Ez a „Célidejű Lehet” instrukció. „A házi feladatod fontos, ezért nem fekhetsz Ie, amíg be nem fejezted.” Ez a „Célidejű Nem Lehet”. A két „Lehet” felszabadítólag, a két „Nem Lehet” idegesítően hat, de egyik sem bénítja meg a gyermeket. Ha azonban úgy szól az utasítás, hogy „Este kilencre be kell fejezned a házi feladatodat, hogy időben Iefekhess”, abban az óraidő összekeveredik a célidővel, és előáll a „Siess!” parancs. A fenti instrukciók különféleképpen hatnak a gyermek házi feladatára és alvására, felnőttkorában pedig meghatározzák a munkával és alvással kapcsoIatos szokásrendszerét.”
Az eredmény általában egy zokogó gyerek szokott lenni, este fél tizenegykor, a félig kész, háromszor elrontott, összekapkodott házi feladatra borulva. Amibe belealudt már kétszer, felébredve pedig ordítva közli: úúúútálom az iskoláááát!
(Felnőttkorban ugyanez bír lenni egy kétmilliós elírás, vagy elgépelt kód a Rettentő Fontos Tenderdokumentumban, amit az utolsó pillanatban, le-lefagyó rendszeren próbál beadni valami karikás szemű alkalmazott, aki hibátlanul dolgozna, és szeretné is a munkáját, ha nem kéne kapkodni. )
Persze nem arról van szó, hogy mindegy, meddig érdemes valamin molyolni, vacakolni, végtelenségig nyújtva az időt akár – a legtöbb felnőttben és gyerekben él Piszmogó Bácsi, aki ide-oda totyog, motyorog, minden részcselekedetet hiper lassan, meg-megállva hajt végre, közben elgondolkodik, fejet vakar, majd döbbenten veszi észre, hogy két óra ment el, na mire is? Ha valaki valaha látott négy-ötévest, amint épp „rendet rak”, mert arra kérték, akkor ismeri ezt a jelenséget, de tehetséges gyerekek végtelenre tudják nyújtani az elindulás, vagy a vacsora pillanatait is. Ilyenkor Paul Hauck (amerikai pszichológus, a dühről írt könyvét érdemes elolvasni) szavaival néha sajnos rá kell röffenni, egy kis nógatásba még nem halt bele senki. De ha valakit folyton sürgetnek kisgyerekkora óta, szinte mindenben, akkor ezzel egyrészt megtanulja, hogy
- akkor értékes és elfogadható, ha mindent gyorsabban előbb, hatékonyabban csinál
- ha ez nem sikerül (kisgyerekek, adott tevékenységet épp tanulók, kísérletezők, kreatívok), akkor a legtöbb helyzet alkalmas lesz arra, hogy az illető alkalmatlannak, ügyetlennek, szerencsétlennek, lúzernek érezze magát.
Gyorsabban, hatékonyabban sok tevékenységet ugyanis csak rengeteg gyakorlás után tudunk végezni – és vannak olyan tevékenységek is, amelyeket egyszerűen nem lehet, nem érdemes se gyorsabban, se előbb. Sőt, némelyiket gyakrabban sem.
(Van értelme felgyorsítani egy dalt, egy zongoradarabot, egy kirándulást, egy szerelmi együttlétet? Na. A folyamatosan siető és multitaszkoló embereknek általában ezekkel a szimplán örömöt adó tevékenységgel, vagy akár magukkal az életörömökkel gyűlhet meg a bajuk.)
Ha pedig felgyorsítható tevékenységgel van dolgunk, akkor viszont sokszorosára nő a szorongás, hogy a) lekésem a határidőt/nem leszek kész időre b) elrontom, mert kapkodok, mert lassú vagyok, mert nem vagyok elég jól. Bár sokszor mondják, hogy a legjobb múzsa a határidő, én inkább azt szoktam látni, hogy az elkapkodott feladatvégzések trehány munkát eredményeznek, amit persze egy kicsit is lelkiismeretes ember szégyell, majd csendben meggyűlöli a tevékenységet. Ha lenne rá elég ideje, ha hagynák, hogy idővel váljon a dolog mesterévé, lehet semmi baja nem lenne vele. Gyerekként mit utáltatok meg amiatt, hogy a saját ritmusotok többszöröse volt az elvárás?
Azok a gyermekek válnak ilyen felnőtté, akiket egyfolytában sürgettek szülei, emiatt azt gondolják, hogy a környezetük csak akkor fogadja el őket, ha minél gyorsabban, minél több feladatot végeznek el egyszerre. – így a pszichológus, amihez a pszichológus-pap Pál Feri is tesz pár gondolatot:
„Kik azok a szülők, akik adják ezt a parancsot? Olyan szülők, akikben sok a szorongás és a félelem, és a szívük mélyén ott van valami ilyesmi, hogy félek attól, hogy a gyerekem majd nem állja meg a helyét, félek attól, hogy nem lesz olyan, amilyennek akarom, félek attól, hogy nem lesz boldog, vagy ide akármi kerülhet a mondat második felére. Ha még mélyebbre megyünk, akkor egy ilyen mondat, hogy: Félek, hogy a gyerekemet elrontottam! Félek, hogy a gyerekem nem is elég jó! Félek, hogy még mielőtt meghalok, a gyerekemnek az élete valahogy nem kerül jó vágányra! Az ilyen szülői parancs mögött tehát nagyon sok szorongás és félelem van, adott esetben a saját halálfélelmével való nem szembenézés! Mit tesz az olyan szülő, vagy akárki, aki ezt a parancsot adja? Zargatja a gyerekét! Nem mehet le focizni, nem mehet el a barátnőivel semmit sem tenni, csak trécselni! Hát mi az, hát már 8 éves vagy, hát már második osztályos vagy, hát csak nem képzeled, hogy csak fél órát is fecseghetsz a barátnőiddel! Te szégyentelen, ülj csak le! És akkor különórák garmadája, és a gyerek állandóan nyomatva van! Most képzeljük el a légy tökéletes, a siess paranccsal együtt milyen! Az szép gyerekkor!”
Aztán ezek a gyerekek felnőnek, rohannak (esetleg boldog zoknicsavargatóból kapkodó, hajszolt, bár kétségkívül hatékony felnőtté válnak), és vagy összeomlanak egy adott ponton, vagy esetleg méregdrága terápiák, tanfolyamok, macerás elvonulások, mindfulness-módszerek mentén igyekeznek elsajátítani, hogy semmit csinálni nemhogy nem káros, de egyenesen szükséges, akár az alvás (amiből szintén szívesen csíp le ez a típus, amíg lehet), és a végletesen felgyorsított tevékenységből egyvalami egy ponton szinte egész biztosan elillan: az öröm meg a kreativitás. Nagyjából az a különbség, mint a legtöbb sikerfilm első verziója és a harmadik remake-je közt.
Tény és való, borzasztó nehéz megállni, hogy ne siettessük a gyereket, amikor már negyedszer veselkedik neki a cipőfűzésnek (és ne is kössük meg helyette, ami ugyanazt jelentheti: erre még alkalmatlan vagy, fiam…), hogy ne szavaljunk arról, hogy hol is KÉNE tartania ahhoz képest, ahol valójában tart, és ne görcsöljünk folyton azon, hogy kicsi, lassú és ügyetlen, illetve mit fog a MI fejünkre hozni a folytonos totojázással. Mert amennyire néha a rutinos gyorsaság adja a tevékenység örömét (sportban, hangszeres játékban, virtuóz palacsintaforgatásban), annyira van ott az élet a kísérletezésben, a lassúságban, a látszólag értelmetlen melléktevékenységekben, vagy épp abban, hogy Nem Csinálunk Semmit egy ideig. (Mondom egy ideig. Ha nagyon sokáig Nem Csinálunk Semmit, akkor azért kezdjünk el gyanakodni, hogy esetleg észrevétlenül meghaltunk…)
Vakmacska
