A férjemmel hét éve ismerjük egymást, mondhatnám szerelem volt az első kávéra. Barátok voltunk, majd amikor már nem bírtuk titkolni egymás előtt az érzelmeket, akkor már mindenki látta. Mindenben társ volt, mindkettőnknek volt csalódása, de ez a kapcsolat, hihetetlen! Aztán egy-két év után úgy döntöttünk, hogy jöhet a baba. Előtte volt egy nagyon-nagyon hosszú kapcsolatom, de soha nem voltam terhes. És egyik napról a másikra terhes lettem.

Apukámtól kérte meg a kezem, félt, hogy nemet mondanék, mert mindig azt mondtam, hogy ha előbb leszek terhes, akkor minek az a papír. De sajnos az öröm korai volt, pár hét türelem a nőgyógyásztól, de kaparás lett a vége... Összetörtem, azt hittem, nem vagyok nő, nem vagyok elég jó, de ő a szemembe nézett, mint mindig, és azt mondta, hogy szeret!

Vártunk pár hónapot, majd jött a következő „jöhet a baba”. Egy hónapra rá pozitívat teszteltem. Vegyes érzelmek, sírás, nőgyógyász. De minden a legnagyobb rendben volt, ott volt ő, aki a keserűséget a legédesebb mézzé alakította. Mindene megvolt, a szívhangjánál csodásabb dallamot még nem hallottam. Közben vérvételek, esküvőre készülés, minden tökéletes volt. És eljött a nagy nap, addigra már 23 hetes terhes voltam, jó nagy pocakkal, igaz, sokat idegeskedtem, de tökéletes volt.

Rá négy napra nőgyógyász, kiderült, hogy kislányunk lesz. A férjem alig bírt a bőrében maradni, egy csoda volt és minden rendben. Igaz, elmúltam 30 éves, de semmi gond nem volt. A védőnő elküldött cukros vérvételre még az esküvő előtt, hogy utána, amikor megyek, már vihessem az eredményt, természetesen ott sem volt gond.

Mentem is a szokásos védőnői megjelenésre. Papírok, mérlegelés, vérnyomás... Nem jó! 15 kiló plusz egy hónap alatt. 170-es vérnyomás. Nem, valami nem jó, nézzünk szívhangot és minden rendben lesz. Szívhang sehol... Akkor már nem én voltam, akkor magamban már imát mondogattam, ez egy rossz álom, keltsetek fel! Nem lehet! Minden tökéletes, a baba egészséges! Érzem, hogy rúg! 

Mentő egyből, kórház, szülészet. De szívhang nincs! Nem! Nem! Nem igaz! Tévedés! Tegnap is rúgott, azt érzem, hogy most is! De nem, a kislányunk már pár napja nem élt, nem érezhettem, de én éreztem... Összetörtem, pár óra kiesett, be akarták indítani a szülést, de addigra már a 230-at is elhagyta a vérnyomásom... És akkor hallom, ahogy a nőgyógyászom mondta a férjemnek, hogy már nincs mit tenni, a felesége életéért kell küzdeni. Azt a mondatot soha nem felejtem el...

El kellett vinni újra mentővel, mint kiderült, császármetszés lesz, és kis híján leállt a vese- és a májműködésem. Terhességi toxémia. Az mi? Miért? Ez nem lehet, még most is érzem, itt van velem! Újra adminisztráció a központi kórházban, ultrahang és vetkőzés. Mire magamhoz tértem, csak a pocak volt és babasírás. De nem az enyém.

A férjem... ő ott volt, végig kint várt és egyből jött. Soha nem láttam rajta, mennyire kivan, mennyire összetört, mialatt engem segített. Négyhetes házasok voltunk, mikor az intenzív osztályon feküdve fogta a kezem. Csókolgatta. Újra kaparás, már a harmadik, és gyerekem nincs. Arra gondoltam, amint lesz erőm, megnézem azt az ablakot, ott szemben a gépek között, kirántom a vezetékeket, és... De ott volt a férjem, vele nem tehetem meg ezt! Nem ilyen vagyok. A kislányom nem ezért hagyott itt, mind kettő, hogy így feladjam!

Közel két hét kórház után mehettem haza, vegyes érzelmekkel, egyedül, nélküle. A férjem ápolt, beletett a kádba, kivett, betakart, beadta a vérhígító injekciót, lekezelte a vágást. Amivel nagyon nehezen „barátkoztam” meg. És sokszor elmondta, hogy gyerekünk még lehet sok, de belőlem csak egy van. Sose felejtem el, ezt nem lehet és nem is szabad. A kislányom az életét áldozta értem, és mindig vigyázott rám. És tudom, hogy itt van velem, hiszen még tegnap is rúgott, pedig évek teltek el. És ahogy most ezt kiírhattam magamból, vagyis ahogy le tudtam írni, kicsit jobb a lelkemnek! Mert nem vagyok egyedül ezzel és tudom, érzem, hogy az idő segít! Mert ránk is vár megszületni akaró kis lélek, és amikor megszületik, mesélni fogok a nővéréről, aki mindig itt lesz velünk és rá is vigyázni fog! 

Köszönöm, hogy ezt leírhattam! 

K.