Most, hogy kissé vékonyan csordogálnak a hazai szüléstörténetek, külföldi oldalakon nézegetek. Így jutottam el egy új-zélandi oldalra is, ahol meglepett, milyen magas a beszámolók közt a tervezett otthonszülések aránya. A leírások alapján a legtöbb viszonylag simán ment, és az otthon szülés egyfajta átlagos rutinnak számít arrafelé, első gyereknél is. Elgondolkodtam azon, mennyire befolyásolja a gondolkodásunkat a szokás, az, miben nőttünk bele és miket hallunk mindenhonnan - nekem úgy tűnik, mintha a szülést itthon jóval veszélyesebb folyamatnak látnák, mint mondjuk az egyébként fejlett és kiváló egészségüggyel rendelkező Új-Zélandon. Alex születése következik, akik egyébként nem Sanyi, hanem lány...
"Amikor terhes lettem a kislányunkkal, Alexszel, a fiunk, Zac hatéves volt.
Csodálatos terhességem volt... kivéve a szokásos gyomorégést, hátfájást és így tovább. Megbeszéltem a párommal, Paullal, hogy akarjuk-e tudni előre, hogy fiú vagy lány lesz-e. Ő akarta, én nem. Végül úgy döntöttünk, hogy a vizsgálatnál, ha látjuk, akkor meg is nézzük. De a babánk lábai keresztben voltak a vizsgálat során – én elégedett voltam így a helyzettel.
Túlmentem az terminuson, ami eredetileg december 1. volt. Voltak Braxton Hicks-féle összehúzódásaim. Azzal fenyegettek, hogy megindítják a szülést, ha december 11-ig nem indul be a szülés. Minden természetes dolgot megpróbáltam, hogy beinduljanak a dolgok - tombolás a lepedő alatt, gyomlálás, fűnyírás, kegyetlenül súroltam a verandát, undorító ízű gyógynövényes szerek! Annyira szerettem volna természetes otthonszülést. Már korán elkészítettem a szülőszőnyeget, meg voltam győződve arról, hogy korán fogok szülni... ne kérdezzétek, miért! Két héttel az esedékesség előtt otthagytam a munkahelyemet. Megszerveztem a támogató embereimet. Minden el volt rendezve. Csak a baba nem állt készen!
Aztán egy éjszaka a kora reggeli órákban felébredtem, és nem tudtam aludni. Úgy éreztem, hogy talán ezúttal tényleg megtörténhet. Elkezdtem előkészíteni a nappalit, a zenét, a lávalámpámat - előkészítettem a helyszínt! Ettem egy kis zselét, hogy legyen energiám, hátradőltem, és olvastam a könyvemet... semmi sem történt. Csalódottan rávettem magam, hogy visszamenjek az ágyba.
Egy órával később (hajnali 3 óra) erre a furcsa érzésre ébredtem, egyfajta pukkanásra (ami inkább érzés volt, mint hang!) és a magzatvizem elfolyt. Épp akkor vettünk egy új ágyat, így szerencsére rajta hagytam a szarongomat, és egy csepp kivételével sikerült vele felitatnom az egészet. A vécére sétáltam a betéttel és tiszta alsóneművel... felébresztettem Pault és felhívtam a támogatómat is. A másik segítőnk, akit a fiunknak, Zacnak szerveztünk, velünk élt, így ez megoldódott, és úgy döntöttünk, hogy nem ébresztjük fel (hacsak nem ébred fel a zajra), amíg a legtöbb durva dolgon át nem jutunk.
A fájások lassan kezdődtek, és könnyen átvészelhetők voltak. Felhívtam a szülésznőnket, hogy tudassam vele, hogy a dolgok elkezdődtek, és azt mondta, hogy hívjam vissza, amikor szeretném, hogy ott legyen. Megérkezett a barátom, Sam, és mindannyian a társalgóban pihentünk a zene mellett.
Az összehúzódások egyre keményebbek, fájdalmasabbak lettek. Elővettük az akupresszúrás fésűket, és fantasztikusnak találtam őket a fájások alatt. Nagyon melegem volt, és szükségem volt arra, hogy Sam hideg borogatást tegyen a homlokomra - isten ajándéka volt! Csak pihentem a fájások között. Nem igazán beszéltem a többiekkel, minden energiámat befelé fordítottam. Úgy éreztem, hogy kakilnom kell, és ki is mentem a vécére, de nem történt semmi.
Aztán felhívtam a szülésznőnket, hogy szóljak neki, hogy szükségünk van rá. Az összehúzódások nagyon erősek voltak, hosszabb ideig tartottak, és kevesebb idő telt el közöttük. Nagyjából végig ugyanabban a helyzetben maradtam - egy karosszék előtt térdelve, előre dőlve, Paul és Sam pedig mindkét oldalamon támogatott és bátorított.
A fiunk, Zac reggel 7 körül ébredt, bejött egy időre, de azt hiszem, ez azért túl sok volt neki. A segítője bevitte őt a szobájába, ahol könyveket és videókat nézegethetett inkább. Azt éreztem, nyomnom kell, ami megijesztette Pault, mivel a szülésznőnk még nem volt ott. Újra felhívta, és megtudta, hogy már úton van.
A dolgok ezután felgyorsultak. Az összehúzódások fokozódtak, erős késztetést éreztem, hogy toljak, és nehéz volt nem nyomni. Csak a szülésznőre vártam. Végre megérkezett, és azonnal látta, hogy hol tartok!
Azt javasolta, hogy vegyem le az alsóneműmet, és helyezkedjek kényelmesebb szülőpózba. Segített megfordulni, hogy guggoljak, a hátamat a székkel megtámasztva, és valahogy szülőszőnyeget tett alám. Azt akartam, hogy Paul és Sam mindkét oldalamon álljon, hogy megtámassza a karjaimat, és hogy a kezüket szoríthassam. Nyomnom kellett, és ő megadta az engedélyt. Hát, nehéz lett volna, ha nem engedi!
Ezúttal mindent elsöprő tolófájást éreztem, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ez volt a legcsodálatosabb erőteljes érzés, amit valaha is éreztem. Mélyről jön, és teljesen átveszi az irányítást.
Néhány nagy erejű összehúzódás és tolás, és már elő is bukkant a baba feje. Nagyjából ebben a szakaszban Zac visszajött a társalgóba. A következő erőteljes nyomásra kijött a fej, a szülésznőnk kissé elfordította a vállakat, még néhány nyomásra kijött a test. Aztán pihenhettem. Körülbelül 15 perccel később jött ki a méhlepény, így a szülésznő megkérte Pault és Zacet, hogy álljanak oda, és nézzék meg... Soha nem felejtem el az arcukat! Annyira undorodtak. Talán azért, mert ez nem egy baba volt, hanem valami, amit még soha nem láttak.
A babát gyorsan átvizsgálták - csak ekkor jutott eszembe megkérdezni, hogy végül fiú vagy lány-e az újszülött. Az, hogy megmondták, hogy kislányom van, egyszerűen fantasztikus volt! És hogy egészséges, minden rendben van. Annyira fáradt voltam, hogy az oldalamra kellett feküdnöm, és a kislányunkat a karjaimba tették. Paul és Zac odajöttek és lefeküdtek mellénk, ami egyszerűen boldogság volt! Először próbálkoztunk a szoptatással, de nem volt igazán éhes.
Így december 10-én, vasárnap reggel 7.42-kor született meg a babánk. Egy meglehetősen gyors, négy és háromnegyed órás vajúdás után. Egy hétig nem adtunk neki nevet, amíg Paul úgy nem döntött, hogy Alexnek nevezi el. Csodálatos vajúdás és szülés volt, és nagyon hálás vagyok, hogy a támogatóim ilyen nagyszerűek voltak! Örökké hálás vagyok azért is, hogy olyan különleges otthonszülést tarthattam, amilyet terveztünk."
