„Menjen be a fürdőszobába és a nevünkben köpje szembe magát. Megérdemli.” - Ez a pár sor csengett hetekig a fülemben, mielőtt a félévi bizonyítvány kézhezvétele előtt végül mégiscsak elbúcsúztam a fiam régi osztályfőnökétől és elküldtem újévi jókívánságaimat egy néhány soros emailben.

Az idő mindenre gyógyír és minden állítást képes megcáfolni vagy alátámasztani. Bárcsak tévedtem volna a régi iskolában szerzett tapasztalataimat illetően! Az idő viszont sajnos igazol. Egyre inkább biztos vagyok abban, hogy mi szülők, akik tekintélyelvű nevelést kaptunk, az y és z generációnak – akik előtt a tekintélyt kizárólag példamutatás útján szerezhetjük meg – képeseknek kell lennünk arra, hogy változzunk. Nem igazán miattuk, hanem elsősorban magunk miatt. Aki bort iszik, nem prédikálhat vizet többé.

Az új iskolával nagy szerencsénk van. Mondhatnám azt is, hogy szerencsétlenek voltunk a régivel, de  sajnos manapság már az megy csodaszámba, ha a pedagógusok lelkiismeretes és értékeken alapuló munkát tesznek az általuk képviselt oktatásba. Általános iskolákban nem is az oktatásba, hanem inkább tanításba, a nevelésbe. Lehet mindenfélét mondani arról, hogy milyen nehéz pálya ez és milyen bürokratikussá tette az új szabályrendszer, mindazonáltal aki minőséget képvisel, azok ilyen körülmények között is tudnak értéket teremteni, mert akarnak. Igen, nagy szerencsénk van, mert manapság a jó pedagógusról világszenzációként terjed a hír, ha nem ad leckét a gyerekeknek (Dia néni Óbudán), vagy mert óriásplakáton köszöni meg az osztály az odaadó munkáját (Anna néni Rákospalotán).

Miközben a fiam régi osztálytársai közül szeptember óta többen kénytelenek nevelési tanácsadóba járni a megmaradt 18 fős osztályból, mert nem foglalkoznak velük (az osztályfőnöktől ezt a megoldást kapták az osztályproblémák orvoslására), a mi iskolánkban arra is jut energia és őszinte érdeklődés, hogy a gyerekekkel az év végi hajtás kellős közepén, a témazáró dolgozatok mellett szociogrammot készítsenek a tanító nénik, hogy a gyerekek egymáshoz való viszonyát és a gyermek saját magáról alkotott és az osztály által összesített képét feltérképezzék. Mert a gyerek fontos. Ilyen légkörben nem csoda, hogy a gyerekem heti 5-6 edzés mellett úgy ír 5-ös témazáró dolgozatokat, hogy hetente maximum 1 órát kell tanulnom vele, de azt is inkább az én lelkiismeretem megnyugtatására, mert szeret bejárni a közösségbe, ahol az életének legalább a felét eltölti. Belülről motivált, mert egészséges a lelke és az önértékelése is a helyén van. Senki sem tiporja őt a földbe, nem áll fenn a veszélye annak, hogy gyermeki volta miatt feketepontokat kap azért, mert mondjuk elfogyott a rajzlapja az iskolában és ezt nem figyelte kellőképpen.

Már nem foglalkozom azokkal az osztálytársakkal, akiket otthagytunk az előző iskolánkban, csak sajnálom őket. Több, mint egy évig SZMK-sként aggódtam, hogy hogyan tudnám megmenteni őket attól az apátiától és követelményrendszertől, ami egy csapásra elvette tőlük a gyerekkorukat. (Zárójelben köteles vagyok megjegyezni, hogy nem vagyunk egyformák, vannak olyan szülők is, akiknek a teljesítmény és a megszerzett tudás mennyisége a fontos, ezt is tiszteletben kell tartani. Az ilyen elvárások szerinti családokban a mi régi iskolánk és a tanítók elvei természetesen nem rosszak, mert ott ennek az igénynek megfelelő oktatást biztosítják a gyerekeknek.)

Ennek ellenére ma már inkább hálát adok a megérzésemnek, hogy eljöttünk és jó úton jár a fiam, a régi rossz beidegződéseket pedig sikerül kicserélni újakra, így az alsós éveire biztosan a szép és boldog, gondtalan gyermekkor lesz a jellemző. (Mert nekünk és az osztályunkba járó gyerekek szüleinek és a tanítóinknak is ez a fontos mérce).

Vasárnap pedagógusnap lesz, az egyik anyukával azon fáradozunk, hogy a gyerekeink mit rajzoljanak, és milyen verset mondjanak el majd hétfőn a tanító néniknek, és az igazgató néninek, mert hálát és szeretetet érzünk azért, hogy átvettek minket ebbe az osztályba, ahová járunk. Nem tudjuk szavakkal és elég figyelemmel kifejezni azt, hogy mennyire köszönjük a gyermekeinkbe fektetett minden percüket és minden energiájukat, amivel értékes felnőttek válhatnak majd belőlük, akik figyelnek a társaikra és a megoldásokat keresik majd a problémák felnagyítása helyett. Mi sem tudnánk jobban csinálni azt, ami értéket és tudást ők tanítanak nekik.

Tortát sütünk nekik és verset tanulunk majd a gyerekekkel. Miközben a verset tanuljuk, könnybe lábad a szemem, mert tudom, hogy a régi iskolánkban ez sosem tudott volna megtörténni. Hálás köszönet jár azokért a családokért, ahol olyan hátteret alakítanak ki a felnőttek egymással, hogy az a felnőtt tanítóként ilyen eredményekre képes a gyerekekkel a mai pedagóguspályán. Ehhez nem elég csak a lélek és a hivatástudat, hanem olyan otthoni közeg is szükséges, ami ezt lehetővé teszi nap, mint nap. Köszönjük nemcsak a pedagógusainknak, hanem a családjuknak is. A fiam egyik osztálytársa matematika versenyen az országos döntőbe jutott, és ott helyezést ért el, egy másik külföldre megy gyermek sportvilágbajnokságra, a harmadik rendszeresen fellép színházakban, a negyedik zenét tanul, az ötödik kétnyelvű családban él, a hatodik is, a hetedik is, a nyolcadik hangszeren is tanul … és sorolhatnám tovább.

Álljon itt ez a vers a gyermekeink tanítóinak, akikre a legnagyobb bizalommal és őszinte csodálattal bízom a gyermekem minden egyes nap, amikor puszit adok az arcára és szép napot kívánok neki reggel a kapuban. Köszönjük szépen!

Domonkos Jolán: Boldogságszirmok

Boldogságszirmok hullanak ránk az égből,
kinyújtom kezem, én is kapok a fényből.
Vibrál a gondolat, szikrázik a csoda,
elűzi a bajt, elűzi a gondokat.

Szép reménnyel itat, bódító a párlat,
viszi már a szívem, szomorúság várhat.
Mosoly-esőt érzek, kipirul az arcom,
a nevetés miatt csuklik el a hangom.

Könny szökik szemembe, benne élet fénylik,
felrepült a lelkem, eljutott az égig.
Csillog-villog minden, eltűnt már a bánat,
hálás köszönetet foglalok imámba.

 Olvasó

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?