Régóta foglalkoztat a téma, ha igazán bele akarnék mélyedni, nem is lenne elég egy poszt. Sietek leszögezni, kérdéseim vannak. Válaszaim nincsenek. Legfeljebb tűnődéseim. Ami válasznak tűnik, az is kérdés inkább vagy tűnődés.
Az első tűnődésem a barátság. Arra már ifjan és zölden rájöttem, hogy hiába szimpatikus nekem valaki, és hiába akarok én ővele barátkozni, ha ő velem nem akar. A barátkozásaim egy része ezért kompromisszumos volt. A leginkább azokkal, akik eleinte nagyon nem voltak szimpatikusak. Minél ellenszenvesebb volt valaki első látásra, annál inkább felkeltette az érdeklődésemet, ugyanis nem vagyok teljesen normális, ezt én régóta tudom, szóval addig-addig, amíg össze nem barátkoztam vele. És lássatok csodát, sok ilyen kényszerdologból lett komoly barátságom. Ma már nem adok az első benyomásra, éppen ezért. Mindenkinek jár még egy esély. A dolog működési mechanizmusát azonban azóta sem értem.
Vajon hogy van az, hogy valaki szimpatikus, más pedig nem? És hogy van az, hogy aki eleinte kifejezetten ellenszenves vagy irritáló, abból egész jó barát tud mégis kikerekedni? Persze nem ilyen sztereotípiák alapján barátkozom, remélem, ezt azért nem gondolja senki.
A barátkozás speciális esete a netbarátság. Amikor netezni kezdtem, azt hittem, a net félrevezető. Itt ugyanis mindenki azt ír magáról, amit akar, nincs metakommunikáció, itt bármit lehet. Ma már, több év és több netes fórum, blog, stb. távlatából azt mondom, itt is átjön, ha valaki nem hiteles. Sőt, a személyiség is tükröződik. De érteni ezt se értem. Hogy lehet, hogy elolvasok egy posztot, és érzem, tudom, hogy hiteles-e vagy sem? No, jó, rövidtávon persze nem lehet kiszűrni, de a rendszeres blogozókról, kommentelőkről igenis meg lehet állapítani, hogy hitelesek-e.
A legkevésbé azonban a párkapcsolat működését értem. Noha ebben a témában szakértőnek számíthatnék, nemcsak saját jogon, hanem mert annyi éve foglalkozom a témával, hogy leírni is szégyen. Maradjunk annyiban, hogy óvodáskorom óta. Szakértővé az élet tett a témában. Kamaszéveim jelentették a kiképzést. A gimis osztálykirándulások pedig a kiképzőtábort. Töményen. Szintén saját jogon, de a barátnőim révén is.
Íme, két emlékezetes eset, csupán illusztrációként. Másodikosok voltunk, tizenhat éves fruskák. A fiúk szobájában zajlott a buli, az osztályfőnökünk a lányszobában aludt. Volt ott pia, zene, összeborulás. Én éppen kornyadoztam, azon tűnődve, lefekszem aludni (nem szokta a cigány a szántást, vagyis Gigi az éjszakázást). A szoba közepén többen lassúztak valami divatos nyálas slágerre. Egyszer csak odalépett hozzám az egyik fiú, és felkért. A biztonság kedvéért azért rákérdeztem, tényleg velem akar-e táncolni. Kis béka voltam akkoriban, súlyos önbizalomhiányomat némi fölénnyel, zord arckifejezéssel, nagyon felvágott nyelvvel és még nagyobb öntudattal palástolva. Miután a fiú megerősítette, hogy csakugyan engem akar táncba vinni, összekapaszkodtunk. És úgy maradtunk hajnalig, a végén már jobban hasonlított a dolog dülöngélésre, mint táncra. (Nem piától, fáradtságtól. Inni akkor még nem ittam. A fiú se.)
Másnap aztán úgy nézett át rajtam, mintha nem a fél életét mesélte volna el előző éjjel. Ahogy véget ért a kirándulás, elkezdtünk levelezni. Reggel letett egy levelet a padomra, másnap én a választ az övére. És így ment ez a gimi végéig. Azután bonyolódott még sokat, évekig. No, ez a fiú volt az első szerelem, és az első számú rejtély az életemben. Mindmáig nem sikerült igazán megfejtenem kettőnk viszonyát. Meg se kísérlem leírni a történetünket.
A másik eset szintén osztálykiránduláshoz kapcsolódik. Két lány, mindkettő Judit, mindkettő barátnőm, összevesztek egy fiú miatt. Annyira, hogy nem álltak szóba egymással. Én lettem a közvetítő. Valami kastélyszerű épületben volt a szállásunk, ezek meg kivonultak egy-egy bástyára, csak arra emlékszem, hogy pokrócba burkolózva (eszméletlen hideg éjszakánk volt) botladoztam egyik sarokból a másikba, és hallgattam szinte szóról szóra ugyanazt a panaszt a két Judit szájából. A végén már nem is tudtam követni, valami skizofrén állapot volt. Mintha kétszer éltem volna át ugyanazt a dolgot. Leírhatatlan.
No, ez volt az én kiképzőtáborom. Később nagy hasznát vettem ezeknek az élményeimnek, de ezzel a dolgoknak csak a gyakorlati oldalát tanultam meg. Hivatásos vigasztalóvá váltam. És hivatásos túlélővé. Bármilyen helyzetben, bárkivel szemben tudtam, mit kell mondanom, hogy kell viselkednem, de hogy meg is értettem volna a dolgokat, arról szó nincs. Érdekes, mára már elkopott ez a tudományom. Különben nem sajnálom. Ma már meg merem magamnak engedni azt a luxust, hogy ne legyek vigasztaló, ha nem akarok. Túl rövid ahhoz az élet, hogy tiszteletköröket fussunk. Ha értitek, mire gondolok.
A legnagyobb rejtély számomra azonban a házasság. Illetve nem maga a házasság, hanem hogy az emberek elkötelezik magukat (Holtomiglan, holtodiglan), és a házasság után derül ki, hogy nem olyan lovat, azaz házastársat akartak. Persze, persze, tudom, hogy vannak súlyos dolgok, most nyilván nem arra az esetre gondolok, amikor valaki becsapja a másikat, elhiteti magáról, hogy ilyen vagy olyan, és csak a házasságkötés után derül ki, hogy egészen más, mint amilyennek mutatta magát. Ha valaki durva, megcsalja a másikat, stb. az egészen más eset, de most nem erről beszélek. Arról beszélek, hogy párok, akik tényleg szerették egymást, és nagy boldogságban házasodtak, és utána is dúlt a szerelem, látszik, hogy egymáshoz illenek, egyszer csak szétmennek. Még szeretik is egymást, csak már nem „úgy” – mondják ők. Hát lehet nem „úgy” szeretni? Vagy szeretek valakit, vagy nem. Ha valaha szerelemből mentem hozzá, annak a szerelemnek ott kell lennie a mélyben. Persze a hétköznapok, a kifáradás, mélypontok stb. Tudom, értem. Aztán a változások. Lehet, hogy nem egyfelé, nem egyformán, nem egy időben változunk. De ez ok arra, hogy elhagyjuk egymást? A mai társadalom pedig ehhez asszisztál, még fiatal vagy, mondják, még megtalálhatod a boldogságot más oldalán. Jó önigazolás annak, aki el akar menni. Nem kell küzdeni a másikért, a szerelemért, ha már nem hat az újdonság varázsa, odébbállunk, majd jön a következő. És tényleg jön. Egészen az utána következőig. De vajon meddig? Vajon nem ítéli-e magát a végén magányra az, aki elhiszi, hogy a szerelem elmúlik, és nem hozható vissza? Ha elhiszi, hogy neki joga van átlépni a másikon, és eldobni a másikat, mint egy megunt tárgyat? Ha elhiszi, hogy a párkapcsolat az idillig tart, és utána lépni kell? Vajon nem a könnyebbik utat választja-e az, aki az első (második) nehézség hatására kereket old?
Házasság témában is van tapasztalatom, sok év. Nem én találtam fel a spanyolviaszt ebben a kérdésben sem, de tény, hogy a jó házasságért meg kell küzdeni. No és lehet, hogy éppenséggel nem is a házassággal vagy a házastárssal, hanem önmagunkkal kell kezdeni.
Ti mit gondoltok erről?
Gigi
