Mivel az életem úgy alakult, hogy a munkámban egyre elfoglaltabb vagyok, és a gyerekkel is egyre többet kell törődnöm, arra az elhatározásra jutottam, hogy nem írok több cikket. Ebben az utolsó posztban szeretnék a japánok kommunikációjával foglalkozni, hiszen ezeket a posztokat nyilván olyan emberek olvassák, akiket érdekel Japán (is). Talán egyszer beszélgetésre kerülhet sor egy japán emberrel. Íme, néhány jótanács:
A kommunikáció egy nagyon érdekes téma. Annál is inkább, mivel rengeteg külföldi leginkább ezen ütközik meg. Ez nem is csoda, hiszen a két stílus merőben ellentétes. Míg a nyugati világban az egyenes beszéd, az egyértelműség a megszokott, addig Japánban ezek a dolgok felettébb udvariatlanok. Nézzük, mi ennek az oka: a japán kommunikáció egyik jellemzője, hogy a beszélő felek meghagynak a partnerüknek és maguknak egy menekülőutat. Ez a kultúra ugyanis szégyen alapú. Egy japán egyik legnagyobb félelme, hogy megszégyenül, vagy ahogy ők mondják, elveszti az arcát. Ennek elkerülésére a japánok kerülik a dolgok egyértelmű kimondását, legfeljebb körülírják azt, célozgatnak rá, így ha a dolog számára hátrányosan alakul, könnyedén mondhatja, hogy ő azt nem is úgy értette. Ezzel elkerüli a szégyent.
De akkor honnan tudják, hogy a másik pontosan mit akart mondani? Azt meg kell érezni. Tudni kell olvasni a sorok között. Vagy ahogy ők mondják, olvasni a levegőből. Ez nekik könnyen megy, mert évezredek óta ezt csinálják. De a külföldinek bizony eleinte alaposan meggyűlik ezzel a baja. Rengeteg félreértés adódik. A japánok tehát nem csak azért olyan félszegek, ha külföldivel kell beszélni, mert nem jól beszelnek angolul, hanem azért is, mert a nyugati ember egyértelműen fogalmaz, világos kérdéseket tesz fel, elvágva ezzel a másik „egérútját”. Így a beszélgetés könnyen kellemetlenné válhat. Ez van. A japánok nem szeretik a szókimondást. Erre vigyázni kell, ha valaki beszélget velük.
Van itt még valami. Kérdezni is tudni kell. Írok egy példát. A japánok fáznak attól, hogy nyíltan nemet mondjanak. Ez főleg a vendéglátásban igaz. Mivel én abban dolgozom, naponta látom. Tegyük fel, valaki bemegy egy cukrászdába, és azt kérdezi: répatorta van? A cukrász kellemetlen helyzetbe kerül, mivel nincs neki, de nem akar nemet mondani. Mit tehet hát? Azt mondja:
„Répatorta, ugye? Hááát, most egy kicsit,hogy is mondjam... na, igen, a répatorta. Hmmmmm.”
Közben reméli, hogy a hezitálásból az illető rájön, hogy répatorta bizony nincs. A helyzet mindenesetre kellemetlen. De ha úgy megyünk be, hogy: elnézést, gondolom nincs répatorta. Ez így mindjárt más. A cukrász bátran ráfeleli: igen, sajnos nincs. Gondolom, mindenki érti, mit akartam mondani.
Még egy dolog. Ha japánokkal beszélgetünk, kerüljük a határozottságot, akkor is, ha teljesen biztosak vagyunk benne, hogy amit mondunk, az igaz. Ez ugyanis azt a látszatot kelti, hogy kérkedni akarunk a tudásunkkal. Márpedig a dicsekvés, az öndicséret ebben a kultúrában az egyik legvisszatetszőbb dolog. Helyette mindig tegyük hozzá: szerintem, úgy gondolom, úgy tudom. A szerénység itt nagy erény. Nos, nagyjából ezek jutottak eszembe.
Remélem cikkeimmel kissé színesebbé tettem az olvasók mindennapjait. Kívánok mindenkinek minden jót!
Jabandzsin
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
