Talán még emlékeztek Csib korábbi cikkeire, például arra, ahol a magyar tejfakasztó bulikat vetette össze a holland, kevésbé macsó újszülöttüdvözlő rituálékkal. A mostani posztban arról szól, hogy mintha Hollandiában kevesebb zavar lenne a fejekben a nemi szerepeket illetően – amiről meglehetősen másként gondolkodnak, mint errefelé. Sőt, eszerint is élnek.
Androgün a világ, ahol élünk és egyre androgünebbé válik. 20 év alatt alig lehet megkülönböztetni a lányokat a fiúktól és a fiúkat a lányoktól. Mindkét nem körében divatos homoszexuálisnak kinézni, de nem divatos annak lenni, sőt a másság elfogadása tekintetében fényévekre le vagyunk maradva nyugati szomszédjainktól. Ez nem feltétlen arról szól, hogy tojással vagy molotov-koktéllal dobáljuk-e meg a büszkén vonuló melegeket, hanem arról, hogy a nemi szerepekről még mindig nagyon ódivatúan gondolkodunk. Persze így van ez a világ legnagyobb részén, de ott legalább a hang és a kép összejön. Példának okáért a muszlimok összhangban vannak magukkal, konzervatívan értelmezik a szerepeket, a nő szülje a gyerekeket, viszont ennek értelmében nagy leplet húznak rájuk. A férfiaknak meg kötelessége eltartani az asszonyt, esetleg asszonyait, kinek mire telik. Lehet ezzel vitázni, de ők legalább azt isszák, amit prédikálnak, összejön a kép és hang.
Akárcsak a hollandoknál. A holland lányok nem különösebben nőiesek, viszont nem is viselkednek úgy, mint egy nő, semmilyen tekintetben sem, és persze a férfiak sem csinálnak „macsósági kérdést” olyan dolgokból, amikből mi talán igen. Hollandiában nagyon kevés nő hord magas sarkú cipőt, kevesen lakkozzák a körmeiket, kevesebb a festett haj, minimális a smink és fiúsabbak a ruhák. Hozzájuk képest egy valamit magára adó kelet-európai nő valóságos hercegnő, mind viselkedésben, mind kinézetben. 20 év fölött persze. 20 alatt nemtelenek, ami legalább akkora erőfeszítést igényel a tükör előtt, mint hercegnővé változni. Az androgünné válással közeledünk Hollandia és a többi nyugati állam felé, viszont nálunk egyelőre nem jön össze a kép és a hang!
Nálunk vajon mikor nem fogják a melegeket megdobálni, ha büszkén vonulnak? Mikor értik már meg, hogy ők nem arra büszkék, hogy különbek, hanem arra büszkék, hogy ugyanolyan emberek, mint bárki más? Mikor merészel majd egy meleg pár kézen-fogva mászkálni az utcán? Mikor nevelhetnek majd gyereket? (Nem, nem egy hetero pártól elvéve a nagyszerű lehetőséget, hanem egy hetero szülők által kidobott gyereknek megadni a lehetőséget, hogy szülei legyenek.) És egyáltalán, mikor fogjuk azt gondolni, hogy a gyereknevelés nem kizárólag a nők dolga, míg a pénzkeresés a férfiaké? Mikor lesz az elfogadhatatlan, ha egy férfi az mondja, nem tud mit kezdeni a csecsemővel, mert vele még legózni sem lehet? Mikor nem azért akarnak majd a férfiak gyereket, hogy ők is legálisan újraélhessék a saját gyerekkoruk? És mikor lesz az, amikor a nők nem azért akarnak majd gyereket, hogy úgy babázhassanak, mint kislányként? Mikor fogja mindkét nem a gyerek minden korszakából kivenni a feladatát és élvezni a szépségeit?
Ennek tükrében vajon hány férfi maradna otthon a gyerekkel, ha úgy hozná a sors? Vajon hányan gondolják a gyerekgondozást unalmas és férfiatlan feladatnak? És vajon hány nő áll tétován szülés után, arra várva, hogy valaki eltartsa a gyerekével? Vajon hány nő ragad bele egy kellemetlen házasságba, mert egyedül képtelen lenne boldogulni?
Talán azért, mert a nemi szerepek jobban összemosódtak, talán azért mert a holland férfiaknak több az önbizalmuk – vagyis nincsen szükségük arra, hogy macsóskodással keressenek igazolást saját férfiasságuknak – nem tudom, melyik oknak mekkora szerepe van abban, hogy a holland pasik bizony szívesen töltenek otthon pár hónapot a gyerekkel, miközben a feleség dolgozik. A törvények is ezt támogatják, a férfi által felvett gyerekgondozási szabadság extra lehetőség, amivel vagy élnek, vagy nem. Ha megtehetik, élnek is, és úgy tekintenek rá, mint egy soha vissza nem térő alkalomra, hogy aktív részesei legyenek a gyerek egy nagyon szép korszakának, és félbe szakítva a munkát, kicsit pihenjenek, töltődjenek, mással foglalkozzanak.
Másfél évet töltöttem otthon Adéllal, ami holland viszonylatban nagyon hosszú idő, nem is nagyon érti senki kint, hogyan bírtam ki. Pedig nem volt rossz, szerettem Adéllal foglalkozni egész nap, de annak is örülök, hogy szeptemberben újra dolgozni fogok. Péter is örül, hogy pár hónapot a lányával tölthet, amiről ő is tudja, hogy legalább olyan fontos feladat, mint akármilyen komoly és felelősségteljes munkavégzés. Bár többször említette, hogy nagyon szívesen maradna otthon ő is kicsit Adéllal, nem mondom, hogy mi direkt így terveztük, és ennek elsősorban anyagi okai voltak és vannak. Viszont az időzítés tökéletes, most van itt a perc, hogy megtegyük. Így fog az én kislányom 3 éves korára tökéletesen megtanulni hollandul, ahonnan már csak egy egészen pici erőfeszítés kell majd az angolig és a németig. Azt hiszem, ennél szebb ajándékot nem adhat neki az apukája és nem hiszem, hogy ez ne lenne annyira fontos feladat, hogy megérje rá néhány hónapot áldozni az életünkből. Szerintem megleszünk remekül. Én majd dolgozom...
Csib
A cikk eredetije Csib Kapirgáló magazin című blogján található.
