Többen kérdeztétek mi van velünk. Íme:
Az utolsó írásom után, ill. annak eredményeként, ami természetesen az én hibám is (minek írtam…), elértük a mélypontot (nem részletezném). Onnan már csak fölfelé volt. Három hónapot éltünk külön a férjemmel. Nagyon nehéz volt mindkettőnknek, sokat gondolkodtunk (leginkább külön-külön) hogyan tovább.
Végül kora ősszel úgy döntöttünk, hazaköltözik. Eleinte főleg a gyerekekhez, akik ennek nagyon örültek. Aztán szép lassan elkezdtünk közeledni egymáshoz. Voltak hullámhegyek és hullámvölgyek, sírás, nevetés, reményvesztett és reményteljes napok is. Ellendrukkerek tömkelege és velem imádkozók sokasága is.
Most, egy évvel a történtek után azt merem állítani, hogy erősebbek vagyunk, mint valaha. A gyerekek odavannak az apjukért, a férjem odavan a gyerekeiért, és mi is újra egymásra találtunk.
De mindezt hogyan? Valójában semmit nem tettünk. Nem jártunk terápiára, nem beszéltünk a történtekről, nem veséztük ki, mit hogyan, mint kéne. Mindketten megértettük, és többé-kevésbé elfogadtuk a másik álláspontját, sérelmeit, és magunkba szállva igyekszünk változtatni. A gyógyulás akkor kezdődött, amikor mindketten elköteleződtünk a másik mellett, nem csak papíron, hanem szívben és lélekben is.
Hogy milyen hatással volt ez a gyerekekre? Nyilván nyomtalanul nem múlt el. A legkisebb elképesztően ragaszkodó, csüng rajtam. A középső nagyon apás, eleinte mikor nem látta az apját pánikba esve kérdezte, hogy hol van. Ez mára lecsitult, de a szerelem megmaradt. A nagyok sínylették meg a legjobban, az ő rehabilitációjuk folyamatos, de javuló tendenciát mutat. Mindezek ellenére úgy gondolom, ha elválunk, az még jobban megviselte volna őket, szintúgy, mintha akkor egy éve a maszkot felvéve csendben, szavak nélkül öljük egymást egy fedél alatt. Visszanézve, ez volt mindenkinek a legjobb megoldás, és úgy gondolom az egyetlen, hogy együtt maradhassunk.
És most jön az a rész, amit csak az olvasson el, aki nyitott a hitre, de komolyan!
Egyáltalán nem gondolom, hogy ez a mi érdemünk lett volna. Teljesen reménytelen helyzetből indultunk, még én sem láttam reményt, hogy mi valaha ismét egy család legyünk, nem beszélve a családról, közelebbi ismerősökről. Sokat imádkoztam az ÚR akaratát keresve, sokszor dühöngve, hogy miért jutottunk idáig. Nem értettem, és teljeséggel igazságtalannak tartottam, hogy miért történik mindez, miután kaptunk négy gyermeket. A hitem egy percig nem ingott meg, pereltem az Úrral. (lsd. Jób) Néha dühömben és csalódottságomban még imádkozni sem tudtam, de tudom, és tudtam, hogy mennyien imádkoznak a családunk megmentéséért, és ez átsegített a kríziseken.
Mindeközben, míg én hol pereltem vele, hol reményvesztetten öntöttem ki a lelkem, Ő csendben munkálkodott mindkettőnkben, és csodát tett. Észrevétlenül, míg mi a sebeinket nyalogattuk, átformálta a szívünket, gondolatainkat egymás iránt, hogy készek legyünk folytatni a közös életünket. Hiszem, hogy az Úr dicsősége ragyog fel a családunkon.
A házasság (számomra) szent dolog, az Úr adta, hogy így teljesedjünk ki, és ha kérjük az Ő segítségét, és el is fogadjuk az ezzel járó, sokszor rettentően nehéz akadályokat, akkor megélhetünk egy mini paradicsomot, itt a földön a családunk körében. Persze ettől még messze vagyunk, hosszú még az út odáig, tele akadályokkal, hegyekkel és völgyekkel, de úgy érzem, képesek vagyunk együtt, az Úr Jézus segítségével folytatni, mert
„a hármas kötél nem hamar szakad el.”
(Préd. 4,12b)
Zárószó: Azért írtam mindezt le, mert úgy gondolom, sok (NEM MINDEN) házasság menthető lenne, még annak ellenére is, hogy látszólag (esetünkben is) csak az egyik fél küzd. Nem mondom, hogy sose szabad feladni, de sokszor úgy gondoljuk, hogy nem bírjuk tovább, pedig bírnánk. Keressünk megfelelő segítséget, sok felekezetközi, hívő terapeuta és könyv (Arnold Mol: Házaspárbaj c. könyvét nagyon tudom ajánlani) érhető már el.
Abbey
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
