Kedves Bezzeganyák,

Régi olvasója vagyok a blognak, es második várandósságom alatt elgondolkodtam napló írásán, de az utolsó pillanatban inamba szállt a bátorságom es inkább csak Nanta naplóját olvastam, akivel két hét különbséggel szültünk, (Nanta előbb).

Vakmacska legutóbbi cikke után azonban úgy döntöttem, hogy elmesélem nektek a második szülésem történetét, ahol az úgynevezett „hypnobirth” technikát alkalmaztam.

Elöljáróban csak annyit, hogy kisfiam 2018 nyarán született meg, 16 óra vajúdás után, egy orvosilag problémamentes vajúdást és szülést követően, ami azonban számomra mind fizikailag mind lelkileg nagyon megterhelő volt, igazából hetekig sokk hatása alatt voltam utána.

A második terhességem elején aztán elhatároztam, hogy az előzmények ellenére megpróbálok nem ráparázni a szülésre, hanem inkább megpróbálom a pozitív oldalát nézni annak, hogy nagyjából mar tudom mi var ram.

A terhességem most igy úgy telt, mint az első, a 20-dik hétig vészes terhességi hányás (napjában minimum 6 alkalommal) mellett munka, megspékelve egy 3 éves szélvész kisfiúval otthon.  Hazudnék, ha azt mondanám, hogy visszasírom ezt az időszakot. A huszadik héttől aztán javult a helyzet, de a munka és a kisfiam mellett így sem maradt semmi időm magamra, örültem, ha heti háromszor fél órát sikerült a youtube-rol terhestornáznom.

A 30ik heten aztán ereztem, hogy most már muszáj lesz a szülésre felkészülni fejben es testben egyaránt kicsit jobban, igy a terhestornát felemeltem heti öt alkalomra, napi szinten Kegel gyakorlatokkal kiegészítve (telefonos alkalmazásról) es elhatároztam, hogy jobban utánajárok ennek a hipnoszülés dolognak, mert sok jót hallottam róla. Először a youtube-on elérhető tartalmak közül egy 20 részből álló videó sorozatot néztem meg angol nyelven, ami nagyon megtetszett, igy befizettem egy 5 alkalmas online hypnobirth felkészítőre is, ahol főleg a légzéstechnikát es az önhipnózist/pozitív vizualizációt helyezte előtérbe az oktató.

Szeretnem elmondani, hogy én semmilyen szinten nem vagyok spirituális, jógázni ugyan szoktam, de a meditáció alatt lelazulni sose sikerül, csak kényelmetlenül feszengeni ide-oda. Nem a műfajom, na.

A hipnoszülés azonban nem egy spirituális dolog, mint ahogy elsőre a neve sugallja, sokkal inkább egy, a vajúdás természetes folyamatát hangsúlyozó es támogató, légzéstechnikával és megfelelő pozícióval támogatott vajúdást es kitolást jelent. A hipnózis rész benne az úgynevezett önmegerősítés es pozitív vizualizáció, mialatt a vajúdó no – lehetőségek szerint kizárva a külvilágot - magara es a kisbabájára fókuszál olyannyira, hogy a fájdalomérzés minimalizálható, kizárható. Nagy jelentősége van annak is, hogy a hipnoszülésre való felkészülés alatt tudatosítjuk magunkban, hogy a szülés egy természetes folyamat, a női test pedig úgy lett megalkotva, hogy nagy eséllyel természetes úton, komplikációktól mentesen es orvosi beavatkozás nélkül meg tudja szülni a kisbabáját. Természetesen a hipnoszülés is számol azzal az esettel, ahol orvosi beavatkozásra van szükség, ne adj Isten korábbi traumatikus szülés vagy bármilyen egyéb okból választott császármetszéssel jön világra a gyermek, ilyen esetekben a megfelelő légzéstechnika alkalmazása segíthet abban, hogy az anyuka a lehetőségekhez képest nyugodt maradjon, illetve számos önmegerősítő hanganyag elérhető a youtube-on, ami segít ebben. Én ezeket az önmegerősítő meditációs hanganyagokat angol nyelven hallgattam, a magyar verzió nekem túl soknak tűnt, érdekes, hogy idegen nyelven jobban tudtam ehhez kapcsolódni.

A hipnoszülés gyakorlata ez esetemben úgy nézett ki, hogy a szülés előtti nap délutánján, hazaérve a munkából, leültem játszani a kisfiammal, de úgy éreztem, hogy már nem esik igazán jól ülni, semmi fájásom nem volt ugyan, de kényelmetlenül fészkelődtem egész délután és koraeste.

A férjem este megfürdette a gyereket es lefektette aludni, én pedig úgy döntöttem, hogy este 8-kor én is lefekszem, nagyon fáradtnak éreztem magam. Fél 10 kor arra ébredtem, hogy enyhe, de rendszeres összehúzódásaim vannak, a derekamból kiindulva, es egyből éreztem is, hogy ezek már AZOK az összehúzódások. Szépen hátradőltem az ágyban, kicsit felpolcoltam a fejem és elkezdtem a légzőgyakorlatokat csinálni, miközben “megbeszéltem” a kisbabammal, hogy nemsokara meg fog születni, nagyon várjuk, minden rendben lesz, es nemsokara találkozunk.

A légzőgyakorlatok közben ugyan folyamatosan jöttek az összehúzódások, de a hipnoszülés lényege, hogy ezeket az összehúzódásokat nem fajdalomként éli meg az ember, hanem mint egy természetes folyamat részei, aminek a végén az ember a kezében tarthatja a gyereket, tehát mint egy pozitív dolgot, Fizikai szinten ez nálam úgy működött, hogy igyekeztem nem “ellentartani” a fájásnak (tehát nem feszitettem be a testem, a hasizmom, hanem igyekeztem elernyeszteni a testem), továbbá mely levegővétellel igyekeztem az összehúzódást “egyre lejjebb tolni” es segíteni neki “áthaladni a testemen”. Kicsit úgy képzeltem el, mint egy hullám, ami átmegy rajtam. Közben arra gondoltam, hogy minden egyes összehúzódással a kislányom lejjebb jön egy millimétert a hasamban, es egyre közelebb kerül ahhoz, hogy végre találkozzunk, Ez utóbbi reszt nevezi a hipnoszülés pozitív vizualizációnak. Igyekeztem azt is elképzelni, hogy az összehúzódások segítenek kinyitni a medencecsontom es helyet adni a kisbabamnak a születéshez.

Az ágyból olyan 11 fele keltem fel es mentem ki a nappaliba, mert úgy ereztem nem kifejezetten esik mar jól a fekvés. Ekkor mar sokkal kényelmesebb volt nagy terpeszben guggolva ide oda “ringatózni”. A nappaliba érve betettem egy kis relaxációs zenét es tovább folyattam a légzőgyakorlatokat es a pozitív vizualizációt.

A férjem éjfél korul jött utánam, hogy megnézze mi a helyzet, amire én kedélyesen válaszoltam, hogy minden szuper, “szülünk” és majd szólok, ha indulni kell, meg alig fáj, biztos messze van még a vége, ne siessünk. Férjem mondta, hogy rendben, de mégis milyen gyakoriak a fájások. Én válaszoltam, hogy nagyjából 7 percesek, de ez semmit nem jelent, a kisfiamnál öt perces fájásaim voltak 10 órán keresztül, szóval feküdjön csak szépen vissza, majd hajnalban bemegyünk.

Leven azonban, hogy a kórház 40perc autóút, a férj a 7 perces fájások hallatan, közölte, hogy szerinte jobb, ha indulunk, amibe én nagyon nehezen egyeztem bele (utólag persze kiderült, hogy nagyon igaza volt).

Éjjel 12.30 indultunk a kórházba, es valamikor 1.15-kor parkoltunk le előtte. Mindezt én a férjem elmondásából tudom csak, az autóban ugyanis én olyan szinten befelé figyeltem, hogy csak villanásokra emlékszem az egészből.

Amikor beértünk a kórházba, engem lefektettek egy vizsgálóba. Amig a férjemtől felvettek az adatokat, nekem behelyeztek a kanült, vérnyomást es lázat mertek, és hívták az ügyeletes orvost. Én külföldön szültem, ahol az a gyakorlat, hogy az ember a kerületi orvosi rendelőbe jár terhesgondozásra végig, és a kórházba csak szülni megy, vagy túlhordás esetében, illetve, ha valamilyen orvosi indokból szükséges, akkor előbb.

Az ügyeletes orvos pár percen belül megérkezett, feltett néhány alapkérdést a terhességemről es megkérdezte, hogy megvizsgálhat e lent (a terhesgondozás alatt nincs egy vaginális vizsgálat sem). Mivel úgy éreztem, hogy már eléggé lent van a baba, mondtam neki, hogy igen szeretném, ha megnézné, hogy mi a helyzet lenn, talán pár centire már ki lehetek tágulva.

Legnagyobb meglepetésemre az orvos közölte, hogy bizony mar 7 centinél járunk, szóval ezzel irány a szülőszoba, es meg kérdezte, hogy milyen szülést szeretnek. Mondtam, hogy lehetőség szerint természetes hipnoszülést, fájdalomcsillapítás nélkül, szülésznővel. Rögzítette az adatokat, feltelefonált a szülőszobára ezekkel az infókkal, és jó szerencsét kívánt.

Par percent belül fel is értünk a szülőszobára, ahol mar várt egy nagyon kedvesnek tűnő dél-amerikai szülésznő, a férjemnek a szülőágy mellé oda volt készítve egy szék es a műtősruha, a szobában félhomály volt es halk relaxációs zene szolt (ezeket rakják be a hipnoszüléshez, de saját zenét is lehet vinni).

Férj gyorsan átöltözött, és én is levettem a ruháimat, kaptam egy kórházi hálóinget, (de lehet amúgy saját ruhában is szülni, én a kórházit preferáltam) es lefeküdtem az ágyra, ahol tovább folytattam a légzőgyakorlatokat és a pozitív vizualizációt csukott szemmel. Fél füllel halléttam, hogy a szülésznő és a férjem halkan duruzsolnak pár percig, majd egyszer csak úgy éreztem, hogy mosdóba kell mennem.

Szóltam is, hogy szeretnék kimenni a wc-re, de a szülésznő azt mondta, hogy szerinte ez már a baba, ne menjek sehova, hanem ha úgy érzem, akkor nyomjak, de nem sietünk sehova, csak szépen, nyugodtan.

Innentől kezdve folyamatosan biztatott a szülésznő, de egyáltalán nem volt zavaró, vagy túl sok, összehúzódások alatt sosem szólt hozzám, mindig csak a pihenőidőben. Egyszer csak aztán már nem volt szünet az összehúzódások között, és a testem magától elkezdte “kitolni” a gyereket. Éreztem, hogy az izmaim lenn maguktól összehúzódnak, es tolják ki a babát, anélkül, hogy én bármit tudatosan nyomtam volna. Szóltam a bábának, hogy jön a baba, ő elém ugrott, és mondta, hogy a következő fájás alatt végig nyomjak, akár több levegővétellel is, és kinn lesz a baba. Így született meg a második nyomásra, 2022 május végén hajnali 2.35 perckor a kislányom.

A babát egyből a mellkasomra tettek, majd engedélyt kért a szülésznő, hogy a placenta megszüléséhez adjon egy oxytocin injekciót, amibe én beleegyeztem, és pár percen belül ki is csúszott belőlem a placenta, anélkül, hogy bármit észrevettem volna. A babát közben apukája kíséretében elvitték gyorsan megvizsgálni, a szülésznő pedig megvizsgált es egy külső öltést javasolt, amibe szinten beleegyeztem. Mit ne mondjak, ez az egy öltés volt a szülés legfájdalmasabb része, pedig elvileg kaptam fájdalomcsillapítót előtte. Szerencsére nagyon hamar túlestünk ezen a részen, kicsit letörölgettek es mar toltak is be a szobámba, ahol férjem es a kislányom várt.

Összességében nagyon szuper második szülésem volt, minimális fajdalommal, és bár a kórházi tartózkodás a továbbiakban korántsem volt ilyen kellemes, az egész nagyon pozitív élményként maradt meg bennem.

A