Ez a történet több, mint tíz éves. A kisfiam öt hetes, és én felkeresem a bőrgyógyászt egy anyajeggyel, ami a mellemen van, festékes, szabálytalan alakú, s a terhesség alatt mintha megváltozott volna a színe. Hosszas vizsgálódás után a bőrgyógyász közli, nem szeretne egyedül dönteni, keressek fel valakit a szegedi klinikán. Nem gondolja, hogy nagyobb baj van, de mégis…

skinphoto © 2009 Grit S. | more info (via: Wylio)

 

Két etetésre való tej a hűtőben, gyerek az apjával, én elindulok Szegedre, ahol időpontot kaptam, a szoptatáshoz is optimalizálva. Pontosan behívnak, a főorvosasszony megvizsgálja az anyajegyemet, aztán valakit odahív, bőrgyógyász-onkológus, az is megvizsgálja, valahogy kívül kerülök az eseményeken, mindenféléket mondanak, de nekem egyetlen szó jut el az agyamig: melanóma. És bár elhangzik, hogy talán mégse, hogy talán valami más, ez a szó körbekúszik bennem, átfonja  a gyomromat, a szívemet, befészkeli magát a torkomba.

Bőrrákom van?

Igen, mondja a főorvosasszony, valószínűleg. Egyenesen a szemembe néz, látom, ahogy elfátyolosodik a tekintete.

Az nem lehet. Csak most kezdődött az életem. Hathetes kisfiam van.

El kell távolítani, klinikai körülmények között. Gyerekkel együtt vesznek fel. A gyerekklinikáról szereznek egy kiságyat, kapok egy szobát, ahol együtt lehetünk.

És aztán?

Az utókezelést majd meglátják. Lehet, hogy kemó. Majd a szövettan után.

Lázas telefonálgatás, szervezi a két nő, hogyan kerítenek a kisbabámnak ágyat. De a professzor úrral még meg kell beszélni. Belép a professzor úr, magas, szemüveges, nem néz rám, az anyajegyemet nézi, megint elhangzik pár szó arról, hogy mi is lehet ez, mert lehet, hogy ez, de ha mégse, akkor meg emez, vagy az… A én fejembe visszavonhatatlanul odafészkelte magát, hogy melanóma. (Hogy lehet ilyen gonosz dolognak ilyen szép, dallamos neve?) És akkor felvesszük a gyereket is, mondja a doktornő, de a professzor ridegen közbevág: felesleges, a tejemet úgyis el kell apasztani. A tejutak is érintve lehetnek egy ilyen műtéttel, fertőzésveszély. Ahogy jött, úgy lép ki az ajtón, rám se nézve. Kétségbeesetten nézek a nőkre, látom a tekintetükön, hogy igaza van, csak ők nem akartak erről tudomást venni.

Idehallgasson, megnézem még egy műszerrel, mondja a másik doktornő. Közben több óra eltelt, a melleim szét akarnak durranni. Fejnék előbb, ha lehet, motyogom. Persze. Valami szűk szobában ülök le, már nem is tudom, mi van ott, fejek, sírok. A tejet a csapba öntöm.

A másik műszer valami nagy felbontású mikroszkóp, hosszan nézegetik a képernyőt, nekem csak színes foltok, nekik valami remény, hogy ez mégse az, ami, hanem valami más, amire eddig nem is gondoltak, és talán ezt mégis meg lehetne próbálni eltávolítani… Egyikük elrohan a professzor úrért, belép, a képernyőt nézi, én magamba roskadva nyelem a könnyeimet. Ha van, aki ma megcsinálja, távolítsák el, veti oda kurtán a nőknek, aztán rám néz, a szemében részvét villan, s hozzáteszi: remélem, igazuk van.

Nemigen értem mi történik, az adjunktusnő izgatottan összefoglalja, hogy az utolsó vizsgálat alapján azt feltételezik, hogy ez mégse rosszindulatú elváltozás, az eltávolítás esetén sürgős szövettani vizsgálatot végeznek, s ha szükséges, még mindig befekhetek a tej elapasztása mellett, de ha nem, akkor nyert ügyünk van. Már csak valaki kell, aki elvégzi.

Kilépünk, az egyik jobbra, a másik balra rohanna, de észrevesznek egy férfit, aki lefelé ballag a lépcsőn kabátban, megállítják, nagyon fontos lenne, rendben, mondja az, ha találtok műtőst, visszafordul, közben kerül műtős is, én negyedóra múlva félmeztelenül fekszem egy műtőasztalon, az imént még kabátos férfi most steril zöld ruhában, bemosakodva hajol fölém, eltávolítja az anyajegyet.

Várnunk kell két-három hetet, lehet, hogy csak január első napjaiban lesz eredménye a szövettannak.

Hazautazom, magamhoz ölelem a kisbabámat, sírok, szoptatok a másik mellemből, ebből óvatosan fejek, a barátnőm naponta cseréli a kötést, ami a tejtől elázik, szoptatok, fejek, sírok, ha a gyerekemre nézek, telerakom a mélyhűtőt anyatejjel, ha meghalok, azt kell a gyereknek kapnia, rendelkezem, szoptatok, fejek, sírok.

Karácsony előtt két nappal csengetnek. Az alsó szomszéd az, a szegedi klinikáról keresnek nála telefonon. Nem tudom mire vélni a dolgot. A vonal végén a főorvosasszony, jóindulatú volt az elváltozás, azt akarta, hogy tudjam még karácsony előtt. És bocsássak meg, hogy bevonta a szomszédot, de nem volt rögzítve a kórlapon telefonszám, csak a címemből látszott, hogy ez társasház lehet, s gondolta, keres valakit a tudakozón keresztül, aki közvetíti nekem a jó hírt, hogy szép karácsonyunk legyen.

Életem legfelemelőbb egészségügyi tapasztalatát köszönöm különösen dr. Morvay Márta főorvosnak, dr. Oláh Judit adjunktusnak, dr. Varga János adjunktusnak és mellettük prof. dr. Dobozy Attilának, valamint a szegedi bőrklinika mindazon alkalmazottainak, akiknek a nevét sem tudom.

 

Brumibaby