Szóval, közben már megint ősz lett, de a szuper nyárnak köszönhetően kipihenve, testileg, és lelkileg megerősödve álltam a következő lombik elébe. El is kezdődött a megszokott folyamat: fogamzásgátló, stimulálás. Ez esetben egy kicsivel emelt a doki az adagomon, hogy jobb petesejtszámot érjünk el, mint tavasszal - volt nagy meglepetés, mikor végül 15(!) darabot sikerült produkálni, amiből 12 meg is termékenyült. Az orvossal megbeszélve végül 2 kis sejtecske került vissza hozzám, és jöhetett megint a várakozás.
Telt-múlt az idő, igyekeztem nem analizálni magam, és figyelni minden kis jelre, vagy annak vélt dologra. Az, hogy egyik nap az utcán sétálva a hentestől kiáradó sült hús illat úgy tolult az orromba, és minden zsigerembe, és szívott be a henteshez, hogy szinte magam előtt láttam a színes illatcsíkot, pont úgy, mikor a Tom és Jerryben az egér megérzi a sajtszagot, és golyózni kezd a szeme - na, hát ilyen mindenkivel megesik, ez nem lehet tünet, ugye? Miután rendeltem majdnem fél kiló mindenféle húst, és megettem egy ültő helyemben - azon mondjuk már elgondolkodtam egy picit, hogy ez mennyire jellemző amúgy rám (semennyire).
A beültetéstől számított két hét múlva elérkezett a vérvétel ideje. Amikor a nővérke belém szúrt a tűt, éreztem, hogy valahogyan egészen más érzés, mint amilyen a vérvétel szokott lenni. Általában a vérvétel nekem nem fáj, oda se szoktam nézni, se bagózni, amikor belém szúrnak egy tűt - most viszont szinte éreztem, ahogy a tű hideg, éles fém hegye recsegve beleszúródik a bőrömbe, áthatol rajta és a vénámba ér. Mi ez az egész, mi van velem?
Hazamentünk a férjemmel, majd hívnak.
Már otthon voltunk, amikor hívott a doki. Olyan kis érzelemmentes hangja van (nem tudom, hogy direkt ez a szabály náluk? Vagy hogy lehet érzelemmentesnek maradni ilyen helyzetben?), emlékszem, ahogyan mondta: „Na, hát megvannak az eredmények...”
Férjem a kanapén ül, néz rám, én állok a szoba közepén, kimerevedik a pillanat, bennem meghűl a vér, idő megáll -
„..és jó hírrel szolgálhatok, a hsg szintje blablbalbalblablalblalblal”
Azt hittem, elájulok, csak mutattam a férjemnek, az OK jelet a kezemmel, és vigyorogtam, mint a vadalma, közben pedig hüledeztem a dokinak a telefonba, hogy ez milyen jó hír.... Menjek vissza két hét múlva, megnézzük ultrahangon, hogy jó helyen van-e a baba, és hogy minden rendben van-e.
Boldogság! - de! Türelem. Jártunk mi már így, várjuk ki a végét. Majd, majd.
Két hét múlva a férj megint éppen külföldön volt, egyedül kellett mennem. Halálra váltan mentem el a kocsival a klinikára, mint egy gép. Szerintem olyan fehér voltam, mint egy A4-es papírlap. Sosem voltam még egyedül a meddőségin, sosem voltam még egyedül ennél a dokinál. És most egyedül kell megtudnom, hogy mi a helyzet? Mindegy, mindegy, ezen túl kell esni.
Várakozás, bemenni, vetkőzni, ágyra fel, lábakat fel, várakozás. Jön a doki, jön az ultrahang.
Egy baba!
Egy kis bab formácska, jó helyen, kis pulzálással, „Nézze csak!” - fordítja felém a doki a monitort, én meg nézem-nézem, és hiszem is, meg nem is. Tényleg pulzál, doktor úr? Tényleg minden rendben van? Tényleg tényleg tényleg?
A doki csak mosolygott rajtam, gratulált, és gratulált a nővérke is. Két hét múlva újabb ultrahang, és ha minden rendben, akkor onnantól terhesgondozás.
Az örömtől megrészegülve, reszkető lábakkal igyekeztem az autóig, ahol hívtam a férjemet (aki már kinézte a repjegyet aznapra, arra az esetre, ha valami gond van), apukámat, barátnőmet. Mindenki annyira, de annyira örült velem együtt! Hihetetlenül jó érzés volt.
Szóval ez az én történetem. Azóta túl vagyunk a 13. héten, túl vagyunk a genetikai vizsgálaton - minden rendben van.
Még mindig alig hiszem el, ami velünk történt. Ez egy csoda!
Nagyon sok tanulságot le lehet vonni a történetemből, mindenki le tudja vonni a magáét. Persze minden meddőségi történet más és más, mások az okok, a környezet, a sikerhez vezető út.
Én biztos vagyok abban, hogy nálunk a harkányi kezelés és a pszichológus segítsége kellett ahhoz, hogy megfoganjon a baba. Senkinek nem tanácsolnám, hogy hagyja abba a lombik-kezelést, de biztos vagyok benne, hogy ez a két kiegészítő kezelés rengeteget segít. A harkányi kórházat már vissza is hívtam, és elújságoltam a doktor úrnak a jó hírt - nagyon boldog volt ő is, és a nővérkék is.
Remélem, hogy a történetemmel talán egy picit segítek azokon a nőkön, akik hasonló szituációban, élethelyzetben vannak. Nem szabad feladni, nekünk 3,5 év után sikerült, úgy, hogy minden egyes orvos azt mondta, hogy mindketten egészségesek vagyunk - és mégis ennyi ideig tartott.
Kívánok mindenkinek sok erőt, pozitív energiát, és támogató családot, barátokat ehhez az embert próbáló úthoz! Valamint nekik és mindenki másnak kívánok még Boldog Új Évet, egészséget, szeretetet és sok szerelmet.
Perdita
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
