Talán féléves volt a fiam, ballagtam koradélután hazafelé a babakocsit tolva a parkból, a világ kellően kikerekedve zünnyögött körülöttem a nyárvégi napsütésben, de eszembe jutott, hogy akkor volna igazán kerek, ha most például megvolna a nagyanyám, megbeszélném vele, ő tenne-e cukrot a szilvalekvárba, mennyi ideig szoptatott, és mit használt a mai pelenkák helyett.  Aztán vállat vontam, elvégre én akartam tizenéve, hogy ne legyenek többé hangok a fejemben, de úgy érzem, ha nagyanyámnak lesz mondanivalója számomra, megtalálja ő a módját és üzen.

Üzent.

A délutáni alvás hosszúra sikerült, kimentem a „kisháznak” nevezett melléképületbe, ahol permanens kosz és rendetlenség fogad általában, és néha nem is tudom, mit hová is tettünk éppen. A csukható fehér szekrényben viszont úgy emlékszem, régebbi gyerekjátékok vannak, amikből talán néhány épp jó lesz a Kicsinek. Kinyitom, igen, itt a holdacskás tükör, a húzós kisvonat, a keljfeljancsis Micimackó, ezek jók lesznek nemsokára. De mi is van az alsó rekeszben, ott is játék? Kinyitom, látom, anyám rakott ide egy csomó régi holmit, iskolai feljegyzések, tanmenetek, még régi tollak-írószerek-vonalzók is akadnak. Csuknám is vissza, ám egy nejlonba zárt papírcsomag önállósítja magát, lecsúszik a kupac tetejéről, és elém ömlik a teljes tartalma.

Nagyanyám levelei, a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évekből.

Nagyanyám talán az utolsó modorosságmentes generáció egyik tagja volt, ezért roppant könnyű volt fényképezni (sosem rendezgette az arcát, ezért pont úgy nézett ki, mint valójában), és írni is úgy írt, mintha  a kapu előtt beszélgetne valakivel.

„Kedves Gyerekek

Biztos türelmetlenül várom a levelem Mult héten készültem hogy írok leis ültem desemi nemjutot eszembe hogy miről írjak….”

A Mami hat elemije a tökéletes helyesíráshoz kevés volt, hiába olvasta hétről hétre a Nők Lapját, a Szabad Földet szorgosan. Viszont szép, szabályos nyúlt betűi még öregen is jobban olvashatóak, mint az én – igaz, jó helyesírással megírt – macskakaparásom.

Nagyanyám levelei jobbára toposzokból állnak, állandó elemekből, akár a népmesék, mondák, balladák.  Behordtuk a kukoricát, felszedtük a krumplit, meghozták a naposcsibét.  Még nem jelentkezett senki, hogy jön a búcsúra. Bent ülünk, nézzük a tévét, de unjuk már, várjuk a jó időt. Megszületett a Bözsi unokája, meghalt a részeges Feri, minek dolgozol annyit, de jó, hogy meg tudod ott Pesten vásárolni, de ne költs sokat. Kati is írhatna gyakrabban, rengeteget kell havat söpörni, most elköszönök, mert nem jut az eszembe semmi. Ha nem ezzel, hát azzal zárta mindig: remélem hamarosan hazajöttök, várunk.

Mégis híven tükrözik ezek a levelek nagyanyám lényét. A világos előszobában a fonott széket, ahol addig hímzett, míg bírta a szeme, a kapuban álló alakját, ha ránk várt, hogy végre beérjünk a vasútállomásról, mikor jösztök már, kihűlik a leves. Egyétek a kacsát, ha már annyit kínlódtam vele. Ne hagyd nyíva, begyün a légy.

Nagyapám nagyon ritkán írt, inkább azt vállalta, hogy göcsörtös betűivel megcímzi a borítékot. Ha mégis írt, akkor úgy fogalmazott, mintha még mindig az orosz hadifogolytáborból küldene szigorúan cenzúrázott tábori lapot.  Legendává vált képeslapját, amit a balatoni téesz-kirándulásról küldött, ma is őrzöm (vajon hol lehet?). „Néha süt a nap is” – véste a képeslap hátuljára óriási betűkkel, be is telt ennyivel a papír, aláírás nélkül is tudtuk, kitől jött az üzenet. Szóban viszont vagy hallgatott, vagy képes volt órákig beszélni, ha volt figyelmes hallgatósága – mondjuk gyerekkori önmagam, a kiürült levesmaradékos lábas felett a konyhaasztalnál.

A halottak igenis megszólalnak. A legkevésbé a temetőben, már életükben megvették a sírhelyet, morcosan bámultam, hogy mernek arra emlékeztetni, ők is meghalnak egyszer.  „Azért a temető szélén, hogy csak benéztek, aztán mehettek is tovább” – magyarázta  nagyanyám gyakorlatiasan, hozzátéve azért, hogy aki művirágot hoz, számoljon vele, hogy akkor ő feljön, és a fejéhez vágja.  A temetőben sose érzem a jelenlétét, ám felröhögök, ha különösen ízléstelen műanyag csokrot látok, mint ahogy fekete ruhát se tudok úgy magamra cibálni, hogy meg ne szólaljon valahonnét a tükör mögül jellegzetes hanghordozással: „jó, jó….de FEKETE.”

Erzsike, apám nagynénje pár hónappal azelőtt halt meg, mielőtt a lányom megfogant.  „Halló” – hallottam jellegzetes hanghordozását évekkel később, megrezzentem, hol az Erzsike, hiszen évek óta halott. Aztán rájöttem, a lányom vette csak fel a telefont – a lányom, aki kizárólag szigorúan néma fényképeken látta Erzsikét.

„Affeneafajtádat, a fene ette volna ki a tüvét” – rugaszkodtam neki a gaztenger egy különösen makacs darabjának, aztán körülnéztem: ki mondta ezt? Zárt e-vel, ahogy évek óta nem is beszéltem, és alig hallottam. A gazolás hagyományosan a Tata feladata volt – és most, hogy én viaskodom vele, önkéntelenül csúszott ki a számból a szava járása, ahogy a mesét is önkéntelenül úgy olvasom, mint ő hajdan, mikor három-négyévesen hallgattam. Vagy a Tata valahol ott húzta a tarackot mellettem, ahogy nagyanyám is mindig ügyel a piskótára? Volt már, hogy sütőpor nélkül tettem a sütőbe, máskor benéztem, és két szorosan egymásba illeszkedő tepsibe öntöttem a masszát – mégis tökéletesen sikerült, mindig, pedig legendás kétbalkezem más területen igencsak szedi az áldozatokat. A piskótát azonban valaki gondosan eligazgatja, akármit csinálok.

Szóval vigyétek a mécsest, a gyertyát, a virágot, mert az elhagyott, elhanyagolt sír cudar látvány. De nyugodjatok meg, a halottak nem ott vannak.

És ha nagyon akarnak, majd üzennek nektek.

 

Vakmacska

 

Utószó: miután ezt megírtam, kiballagtunk a temetőbe, Mindenszentek táján a vidékiek vannak soron, ezért logikusnak tűnt a pestieket korábban sorra venni, míg süt a nap. Megyünk a hosszú ösvényeken, a Kicsi ide néz, oda néz, kérdez: ezek micsodák, bök a kő-emlékművekre. Hát sírok, válaszolunk neki. Sírok, sírok, próbálgatja a Kicsi a szót a szájára, aztán ránk néz: de hát itt most nem sírnak senkik.