Bennem tetőzött a nyári szünet. Mindig július végére jön el az a pont, amikor már elég volt és tartós nyugira vágyom. Amikor a lakásban nem csak egyetlen helyiséget sikerül rendbe vágni, hanem minimum kettőt és az egy pár órán át meg is látszik. De ami a legfontosabb, kipihenni azt, ami a sok gyerekkel jár. A zsizsgés, a folyton agyalás.
Mit főzzek? És akkor NagyLány mit egyen? Hová menjünk? Namosterremitmondjak?
Mert a kérdések is szüntelenül záporoznak.
Mi a reggeli? Mi az ebéd? Mi a nasi? Miért nincs nasi? Nézhetünk mesét? Nyomkodhatunk? Miért nem? Bringázhatunk? Elmeehetünk ide meg oda?
Szóval jajjjjj. Ebből szeretnék már kicsit huzamosabban kicsusszanni. Persze PiciLány akkor is itt van, de ő legalább nem kérdez. Egyenlőre.
Némi felüdülés volt azért az a pár bringatúra, amire Kedves elvitte a kisebbeket. A kamaszok csendesek. A következő hét ajándék kb mindenkinek. KicsiLány és KicsiFiú a Mamánál töltik a hetet. (Szerintem övék a főnyeremény) Mert a Mama jófej a válás ellenére. Apuka viszont nem annyira. A szünetben még nem vitte el a gyerekeit. Oké de. A szünet első három napján, lassan két hónapja.
A lényeg, hogy a kicsik mennek az ötcsillagos Mamahotelbe, nagyok meg már a tényt is szülinapi ajándékként kezelik! Merthogy nekik gyors egymásutánban lesz jövő héten.
Azért nekünk sem lesz rossz! Isten szeret minket. Megjelent Sziget jegy képében. Hihihi. Bár ez a Sziget már nem az, amit a konyhában ülve nyitott ablaknál hallgattam, míg a gyerekek aludtak, azért őrült lázba jöttem a lehetőségtől! Megyünk! Naná, hogy! Csak egy ugrás. Gyalog 10 perc. Bringával annyi sem. Hévre szállni se érdemes. Régen még pisilni is hazaszaladtam. Najóóó, nem, de majdnem. Szóval legyen akármilyen zene, a szabadság az tuti ott libeg a levegőben. PiciLány persze itthon marad. Mama varázslatos ölelésében mindig megnyugszik, elalszik. Csak kicsit izgulok. Ha pedig gáz lenne és lázadna a szülei lelépése miatt, akkor sitty-sutty haza teleportálunk. Koradélután viszont kilesünk vele együtt. Akkor még nincs zaj meg őrület. Ezek a tervek. Aztán majd ő királylánysága bevégzi.
Óh, hogy ez mennyire jó lesz. Pont annyira, hogy átvészeljem a maradék egy hónapot.
Most amúgy is olyan katyvasz van itthon. Azzal, hogy Kedves visszaállt a munkába, megint megnyertem az ötgyerekes estéket. Fincsi. Fahéjas.
Mivel valaki nagyon rendes volt és leadta a vizes strandcuccunkat (nem is tudom kinek kellhetett volna), bemásztunk érte a belvárosba. Kb öt percig nagyon szabadnak éreztem magam, mikor belestünk a Szimplába. Tudtam, hogy KicsiFiú odalesz a helytől. Hiába voltunk három gyerekkel, mégis olyan felszabadító az a hangulat, ami ott terjeng! Még maradtam volna... Sok volt a nyaff meg a meleg, hát mentünk. Pedig ittam volna egy bambit. Megsemmisülten vonszolódtam az utcán. A szabadságomat akarom. Vagy szabadságmorzsákat. Vagy legalább annak látszó dolgokat.
Jóvanna. Fogjam be. Mit akarok egy ilyen finci cuki PiciLány mellett!?
Igazából jól elvagyok. Csak amikor megcsap a szél. Mikor ilyen ismerős érzések buggyannak fel a legmélyebb boldog emlékeimből.... akkor szar. Majd tovalibben és kerül a helyére valami kis aggódás vagy egy minden rosszat elsöprő vidám kacaj.
Igen. Aggódom, hogy PiciLány fejlődése zökkenőmentes legyen. Nem vagyok para, de azért van némi terheltség mindkettőnk részéről. Azt is látom, hogy a fejlesztések és a gyógytorna sem tesz csodát, de nem tudnék azzal a tudattal a tanulási nehézségekkel vagy a kisebb mozgásbajokkal küzdő gyerekem szemébe nézni, hogy "jóvanazúgy". Így voltam, mikor NagyFiú mindent az utolsó pillanatban csinált és nem szabályosan kúszott és ült. Akkor még nem tudtam, hogy van ilyen, hogy Dévény terápia. Gondolom egysze c sak KicsiLány is megtanult volna járni valahogy... Valahogy.
Ártani tuti nem fog PiciLánynak sem az a néhány kezelés. Ahogy a védőnővel láttuk, van egy jobb oldali asszimetria. Csak bal kézzel nyúl a játékért. Inkább keresztbe maga előtt, mint használja a jobb kezét. A jobbat cumizza, de a bal kezével fogja meg a csuklóját és tuszkolja a szájába igen gyakran. A jobb kezét nem is nagyon nyitja ki. Ököllel nyúlkál inkább. A gyógytornász tesztjeinél az is látszott, hogy a jobb lábát sem szereti felhúzni. Ezért nem kúszni kezd, hanem felhúzza négykézlábba. Meg fog oldódni. Ez nem para. Csak az para, hogy neki milyen "dolgai" lesznek. Lesznek-e? Mindig bízom benne, hogy nem lesz semmi. De azért az öt gyerekből már háromnak Nevtanos szakvéleménye van... Nyilván nem az aggódás tölti ki a napjaimat és amikor rám jön a kattogás, akkor is gyorsan elhessegetem, de ott van a kispolcon...
Hétvégére túlélést terveztem. Szombat reggel viszont úgy tűnt ez nem fog összejönni. Rettenet hisztisen ébredtem. Keveset aludtam, meleg van, főzni kell és utálom, mert meleg van és főzni kell és keveset aludtam. A családi alaphangulat egy kitörő vulkánéhoz hasonló volt. NagyLány meg én. Mi vagyunk a családi hisztiközpont. Meg KicsiFiú erőssége még a robbanva háborgás. Én inkább kivontam magam a családból. Levittem PiciLányt aludni. NagyLányt elpateroltam Nagyizni (előre megbeszélt progi volt, bár offolta volna), KicsiFiúnak megengedtem, hogy egyedül csináljon palacsinta tésztát. Átmeneti nyugi.
A lakás mondjuk atomrobbantott lett, de készült nyolc egész büszke palacsinta. Már nem is tudom hogyan éltem túl a napot. Mindenesetre olyan fáradt voltam este 9-kor, hogy nem tudtunk Vikingezni NagyLánnyal. Kedves dolgozott meg barátkozott. Csak éjjel jött haza. És akkor megérkeztünk újra a babázás számomra legnehezebb pontjához. A bringázásoknál is szomorkodom. Az is baromira hiányzik. Bringával jártam melóba, míg terhes nem lettem. A barátokkal sörözgetős táncolgatóson sincs mit magyarázni. Ez agyon is csapta az amúgy is virágos hangulatomat. Bitang irigy voltam az a helyzet. Ezen nem segített az sem, hogy utálatosan ragadós meleg volt, a hajam csatakokban varkocsba kötve, bugyi-pólóban törölgettem magamról hol a nyálat, hol a büfit. Azért egy laza sminket feldobtam. Érezzem már, hogy amúgy nő vagyok. Ezt megteszem magamért minden nap, de most ez is nehezemre esett. Irány a béka segge.
Vasárnap kicsit feldobtam magam. Untam a piros hajamat egy ideje. Lila akartam lenni. Már kétszer próbálkoztam, de nem ment. Csak ilyen átlagos borszín meg padlizsán jött össze. A nap szerencsére jól megszívta, pink színező meg volt itthon. Míg a hajam bele nem halt, a szivárvány minden színét kipróbáltam (a türkizt, azt imádtam nagyon), így mindenféle extrém színezők vannak a szekrényben. Hát uccu neki! Pink nem lett ugyan, de nem is hittem benne. Olyan valamilyen rózsaszínes lilás. A kedvemet viszont feldobta némileg. Biztos az is számított, hogy KicsiFiú vonatnézőbe ment a Nagyival, így neki csipogott non-stop. Cserébe NagyLány volt a nyomomban egész nap, de ennek nagyon is örültem! Ő ilyen átutazó szokott lenni. Csak akkor jön le a szobájából, ha a létét tartja fenn. Borzasztó nehéz hozzá kapcsolódni. Azt hiszem,5 próbál elmenekülni a hangzavar elől. Nem hibáztatom. Most viszont előbújt a vackából végre! Jó lesz a következő hét. Közelebb kerülünk a kamaszokhoz. Meg egy kis felüdülés mindenkinek.
Vasárnap estére PiciLány megcsinálta a cirkuszt. Igaz, nem akart aludni sehogy sem, de elkezdett átvetődni a hátára. Nem véletlenül, hanem többször egymás után! Taps-taps, fütty-fütty. És mondott valamit, amit ugyan kivenni nem tudtunk, de egy biztos: két szótagból állt! NagyLány feküdt mellette, így egészen közeli a fültanú.
Közeleg a Sziget napja... párolognak a viharfelhők.
Szabadsááág!
Nanta eddigi írásai itt olvashatóak!
