A Klubrádió Felnövünk című műsorának vendége Popper Péter pszichológus volt, aki az állatok ürügyén gyermekkorról, családról, ragaszkodásról H. Deák Katalinnal és Bencsik Gyulával beszélgetett. (részlet az adásból)

 – H. D. K.: Azt gondolná az ember, hogy a gyerekek olyan állatokra vágynak, akiket lehet simogatni. Miért szeretik a fiúk mégis a csigákat, piócákat? Miért kínozzák a gyerekek az állatokat? Kitépik a lepke szárnyát, a gilisztát kettévágják, vajon azért, mert nem hallják, hogy az állat sikít vagy vinnyog?

– P. P.: Az ember nemcsak cirógatásra vágyik, hanem hatalomra is, és a gyerek pláne vágyik hatalomra a maga kiszolgáltatott, és sokszor alárendelt helyzetében, és az állatok feletti hatalom egy nagy hatalom, nem? Volt egy légyfarmom gyerekkoromban, az nagy hatalom volt, még heccelésre is használtam őket. Az egész osztály gyűjtötte a nagy dongókat, és mindegyiknek a lábára cérnát kötöttünk, hogy ne tudjon nagyon magasra felszállni. Latin órán elengedtünk egyszerre ötven dongót, szálltak az osztályteremben, lebegtek a cérnán.

– H. D. K. Általában a fiúk szeretik a bogarakat, ez olyan férfias dolog, a lányok meg visítoznak mondjuk egy békától.

– P. P.: Őszintén mondom, ez a női lélek rejtelmei közé tartozik. Itt van például az egérfóbia. Meg kell őrülni tőle, hogy nők milyen hisztériás rohamot és fóbiát kapnak az egértől. Miért fél az egértől? Ez a kérdés ugyanaz. Milyen intim sérelmet tud tulajdonképpen egy egér vagy bogár okozni? És néha ebből persze nagyszerű történet is kikerekedhet. Kaptam egy meghívást külföldi egyetemre, be kellett mennem a minisztériumba a működési engedélyért. Nekem volt az egyetemről, tavasszal ott voltam, megkaptam a meghívást, ősszel visszamentem tanítani, és volt egy írásom. Azt mondja a csaj a minisztériumban, hogy ez már régebbi, mint három hónap, ezt én nem fogadom el munkavállalási engedély ügyében, tessék hozni egy frissebbet. Akkor már három órát vártam az előcsarnokban, mondtam, hogy ne, ezt ne csinálja velem. Undok volt, elutasító, hogy nem, nem fogadja el, tessék elmenni. Épp ott tartottunk, hogy elátkoztam magamban a csajt, mikor egyszer csak visít egy nagyot, és azt mondja, jaj, bogarak vannak! – és fölugrik a székre. Milyen bogarak? És néztem, egy csótányszerűség tényleg ott sétált. Frászban volt, üsse őket agyon! És előállt a legabszurdabb helyzet, a Belügyminisztériumban áll egy tisztviselőnő a széken, a kuncsaftok kint várakoznak, és én a cipőm sarkával ütöm agyon – sajnos – a csótányokat. Egy sincs? – mondja a csaj. Egy sincs. Leült, azt mondta, mégis rendes ember maga, adja oda az útlevelét. És beütötte a munkavállalási engedélyt. Szóval ez a kígyó-, egér-, rovarfélelem, tényleg egy speciális női sajátosság, de vannak csodálatos kivételek. Itt van például Kati, az én életem társa. Engem imádnak a szúnyogok, pillanatok alatt összecsípnek, dagadtra, és én allergiásan reagálok rájuk. Kati nem. Mondom neki, téged miért nem csíp a szúnyog? Én megállapodtam velük, hogy nem ütöm agyon őket, és cserébe nem csípnek. Na most, én nem tudom, hogyan lehet egy szúnyogtársadalommal megállapodni, de nem csípik. Engem csípnek tőle öt centire, őt nem csípik.

– H. D. K.: Egyre többet használják az állatokat különböző lelki és testi betegségek gyógyítására. A kutya megvigasztalja a beteget, és persze tudom, hogy ön erre azt mondja, a kutya nem vigasztal, hanem átveszi a szomorúságot, és ezért bújik a gazdájához. Honnan tudja a kutya, hogy neki  vigasztalnia kell?

– P. P.: Az állatok információs csatornái teljesen rejtélyesek. Ez a – honnét tudja? – nagyon nagy kérdés. Példának okáért nézze, a Lurkó ugatott, amikor jöttek, jelzett, és amikor látta, hogy leülünk beszélgetni, most csöndben van, nem csinál semmit. De úgy is tud viselkedni Lurkó, hogy hörög, és szét akarja tépni a látogatót, aki hiába ül le, hiába mondom, hogy vendég. Míg máskor nem hörög, odarakja a fejét. Egész egyszerűen van egy információja arról, hogy jó ember-e az illető. Van egy karakterérzékelése a kutyának, de nem tudom, honnét. Halálosan megbízom az ítéletében, szóval odafigyelek. Nem arra, hogy jelez, ha valaki jött. De ha nem nyugszik le a kutya, akkor figyelem, hogy ki ez, miért őrjöng a kutya. Borzasztóan hangulat- és érzelemérzékenyek, ez igaz, rögtön tudják, ha valaki szomorú, átveszik a hangulatot. Azt gondolom, hogy nem annyira intellektuálisan, inkább emocionálisan tájékozódik a világban, nagyon átveszi az érzelmeket és hangulatokat, és tényleg annak megfelelően viselkedik. A gyógyítást nem tudom. Nézze, biztos, hogy egy depressziós magányt oldhat egy állat. Nem azzal, hogy ő egy állat, hanem azzal, hogy megadja a biztos tudást az illetőnek, hogy őrá szükség van ezen a világon. Szóval a depresszió mögött nagyon gyakran van fölöslegesség érzés, a nincs már rám szüksége senkinek érzése. Az biztos, hogy egy állat azt megadja, hogy neked feladatod van, dolgod van velem. Ez fontos, de azért rejtélyesebb annál, hogy ezt ilyen okosan meg lehessen oldani. Azt én is tapasztalom például, amit állítottak bizonyos állatorvosok, hogy a kutya testi érintése, ha elég intenzív, rendbe hozza az ember vérnyomását. A magas vérnyomás lemegy. Ha sokat simogatjuk, hagyjuk, hogy hozzánk érjen, akkor tényleg van gyógyító hatása. Egy ideig dolgoztam ösztöndíjasként Moszkvában. Volt egy pszichiáter, Szuhareva, mindent tudott az emberi lélekről, főleg autista gyerekekkel foglalkozott. Berendezett egy állatkertet a kórház kertjében, volt nyuszi, őzike, kutya, cica, mindenféle állat. És amikor behozták az autista gyerekeket, akkor azt mondta nekik, hogy válasszanak egy állatot. De az a te állatod lesz, és ha nem adsz neki enni, ha nem gondozod, nem gondoskodsz róla, bizony megbetegszik, esetleg meghal. És ezek az autista gyerekek általában elfogadták, hogy nekik van egy állatuk. Amikor megbarátkoztak és együtt voltak, akkor a pszichológusnak és pszichiátereknek az volt a feladatuk, hogy ne a gyerekkel próbáljanak barátkozni – azt az autista gyerek elutasítja –, hanem az állattal. És ha a gyerek jóban volt a nyuszival, és a pszichológus is jóban lett a nyuszival, akkor a nyuszi híd lett az egészséges felnőtt és az autista gyerek között, ezen a hídon keresztül oldotta az autizmusát. Csodálatos volt, ugyanaz, mint amit a filozófus Feuerbach mond az Isten szerepéről. Hogy olyan nehéz egymást szeretni, egyik embernek a másik embert. De te szereted az Istent, én is szeretem az Istent, és az istenszeretet híd kettőnk között, mert így könnyebb egymást szeretni. Valami ilyesmit csinált Szuhareva.

– B. Gy.: A gyerekek, a kamaszgyerekek nincsenek  tisztában a felelősségükkel, önmagukkal, határaikkal, korlátaikkal. Ebben segíthet-e egy állat? Növelheti a gyerek felelősségérzetét?

– P. P.: A felnőttnek az a reménye, hogy igen, és rábízza a gyerekre az állatot. Én azt látom, hogy egészséges gyerekek ezt nagy lelkesedéssel elvállalják, és nagyon megunják a végén. Egy darabig ez működik, és aztán már mindent a mama csinál, mama eteti az állatot, mama viszi sétálni, mert unalmas, egyhangú, monoton.

– H. D. K.: Nagy dilemma, amikor elhatározzuk, hogy veszünk a gyereknek egy kutyát. Azt mondják, hogy azokat az állatokat, akiket a halál torkából mentünk ki, például menhelyről viszünk haza, azok sokkal hálásabbak, mint azok az állatok, melyek fajtatiszták és kifejezetten eladásra tenyésztik őket.

– P. P.: Ezt nemigen tudom. A fajtatisztaságra fütyülök, nem szeretem állatoknál se a rasszizmust, az az igazság. Keverék kutyák néha sokkal okosabbak, satöbbi, satöbbi. Én nem nagyon törekednék arra, hogy kutyatelepről szerezzek kutyát, mert hiányzik egy elem, hogy én neveltem. Nagyon fontosnak tartom, hogy gyerekkortól kezdve – pszichológia, imprinting-hatások stb. – én neveljem, hogy együtt nőjünk fel, együtt nőjünk bele a világba, vagy mellettem nőjön bele a világba. Úgyhogy ezt nem szívesen hagynám ki. Majdnem ugyanaz, mintha azt kérdezné, hogy örökbe fogadott gyerek vagy saját gyerek. Szóval, azért, ha lehet, akkor inkább saját gyerek. Ez az egyik. Másodszor, abban nem hiszek, hogy a gyereknek veszünk állatot. A családnak kell. Vagy a család igényel egy állatot, és a gyerek is. De van egy elhatárolódás abban, hogy a gyereknek veszem, nem nekem, az állat nem az enyém, a tiéd. Nem jó. Az állat nem tud másképp létezni, csak mint családtag. Pláne a kutya, aki falkalény. A kutya az körülnéz, a család számára a falka, eldönti, hogy ki a falkavezér, mint ahogy apámnál is eldöntötte, és ebben a közösségben él. Szóval ne úgy vegyünk állatot, hogy a gyereknek vesszük. Nekünk vesszük az állatot.

– H. D. K.: Tudat alatt persze ezt minden szülő tudja, amikor a gyerek rimánkodik, hogy kér egy állatot. Ez másképpen nem is működik, mert a kutyával egy otthonban lakunk majd, és a család minden tagja együtt él vele.

Amikor a Részemről mondjunk Mancsot című könyvét olvastam, rögtön megfogalmazódott bennem a kérdés: szegényebb az a gyermekkor, amelyben nincsenek jelen az állatok?

– P. P.: Igen. Meg vagyok győződve róla, hogy egy színfolttal, az érzelmi gazdagodás egy lehetőségével kevesebb. Hadd mondjak egy példát. Katinak van egy lánya, most már felnőtt, de elvált. Egyedül nevelte a kislányát kiskorától kezdve. És bement egyszer az iskolába, az osztályfőnökkel beszélni, akinek leesett az álla, hogy ők ketten vannak, Kati és a lánya. És azt mondta, ezt nem tartottam lehetségesnek a kislány ismeretében, én azt hittem, hogy egy sokgyerekes, olasz stílusú családból jön ez a kislány, papa, mama, öt testvér – de hogy ti ketten vagytok?! És akkor a Kati azt mondta, hogy nem vagyunk ketten, tele vagyunk állatokkal. Mindig voltak állataik, és meg tudott teremteni egy olyan atmoszférát az velük, hogy tényleg azt hitte a tanár néni, hogy ez egy bővérű, erős, nagypofájú olasz család.

Úgyhogy azt hiszem, szegényebb az a gyerek érzelmileg.

Kalimpa