Van az a közhely, hogy megváltozik az élete annak, aki gyereket szül, de talán ez így nem is teljesen igaz. Nekem például nem csak az életem változott meg, hanem én magam is. És szerintem ezzel mindenki így van. A természet tréfája, hogy a terhes és szülő nőt elönti a szeretet. Még akkor is, ha előtte törtető karrierista volt fetisiszta cipőben, vagy ha különös kegyetlenséggel tudta fúrni a szőke recepciós csajt a főnöknél. Vannak undok hárpiák, boldogtalanok és az életben csalódottak, nos, még őket is elönti a szeretet, ha terhesek lesznek.
Emlékszem, az első terhességem alatt elbőgtem magam egy természetfilmen, ahol a jegesmedvebocs kétségbeesetten kereste időközben a vadászok által leterített édesanyját. Csillapíthatatlanul zokogtam szegény bocs rémületén. Akkor is sírtam, ha a Kékfényt néztem. Szegény bűnözők, biztosan nem volt anyukájuk, aki szerette, ringatta volna őket, azért jutottak ilyen mostoha sorsra végül.
Szóval ilyen alapokról indult a baljós folyamat, ami aztán a szülőszobán érte el csúcspontját. Míg a szülés után két órával higgadtan lapozgattam egy női magazint az ágyamban fekve – a szülőszoba-társak legnagyobb elképedésére, akik suttogva tárgyalták egymás között, hogy ebben a szent pillanatban ők erre nem lennének képesek –, hajnalban, álmatlan forgolódások között váratlanul szédítő intenzitású hormonfröccs öntött el. Hatására szerettem volna keblemre ölelni az egész világot. Az emberiség egésze egyesült most számomra és éreztem, hogy mindannyiunkat összeköt a szeretet. A kisbabám, akiért hamarosan ki fogok lopakodni a csecsemős nővérek háta mögött, gyújtópontként összpontosította azt a milliárd sugárba szétterjedő forró érzelem-nyalábot, ami izgatottan dobogó szívemből áradt.
Látomásom támadt. Egy metróállomást láttam magam előtt, ahol percenként kétszáz ember halad át, útjára igyekezve. Fiatalok, idősek, kopaszok, vörös vagy sárga fejűek, szénfekete hajú, karcsú lányok, ezüstkeretes szemüveget viselő joviális urak, sosem látott, egyedi, különböző arcok. Mindegyikük meg van váltva azáltal, hogy megszületett. Nem mintha alá akarnám becsülni Jézus erőfeszítéseit, de nem ugyanazt csinálják a nők is, akik feláldozzák a testüket, hogy megszüljék a gyereküket? Megváltják az emberiséget a saját gyerekükön keresztül. Nem tudom, milyen lehet a kereszten szenvedni, de azért a szülőágyon sem kutya.
Hirtelen megértettem, hogy a gonosz nem létezik, csak nem volt anyukája. Vegyük például Darth Vadert. Szegény, beteg volt, valószínűleg kruppos, hörgött amögött a szörnyű, izzasztó maszk mögött és nem volt egyetlen női kéz, aki simogatta, ápolta volna.
Az sem kétséges, hogy Napóleon azért tört világuralmi babérokra, mert az anyukája elismerését akarta kivívni.
Vagy vegyük például azt a tolvajt, aki a múltkor egy betegszállító mentőautó gps-ét vitte el, amíg az autó üresen állt. Biztos vagyok benne, hogy ha az anyukája annak idején egy kicsit jobban megszeretgeti, ma ő is rendes ember lenne, aki talán telefon-alkatrészeket árul egy lakótelepi üzletben.
Nyugi, most már jól vagyok. Megint normális ember lettem, aki a háta mögött élvezettel beszél ki másokat, egy szempillantás alatt el tud ítélni bárkit, akiről pedig semmit sem tud, szóval minden visszazökkent a rendes kerékvágásba.
Mégis, azért tapadt rám valami abból a nagy-nagy szeretethullámból, semmi az egész, egy apró fátyoldarab, nem is látszik, de néha egy kicsit jobb vagyok miatta.
kertedi
