… avagy Jóska, levelet hozott a sóska
Tavaly nem sok szó esett a Zöldségeskertről, mit mondjak, annak ellenére nem volt sikerágazat, hogy lett valamennyi szép ribizli, grillezni való cukkini, sőt, sütibe való naaaagy cukkini is, meg szőlő és némi paprika, egy része el is fagyott az első szeptemberi hideg éjszakán.
Már a múlté volt viszont a nyolcvan kiló paradicsom, tavaly annyi termett, amennyit épp megettünk. Ami az üvegbe került, azt valaki nagymamája termelte meg, hiába, kevés volt a palánta, kevés volt a víz, és mitagadás, kevesebb volt a figyelem, ahogy több volt a munka máshol – márpedig ilyesmit termelni olyasmi, mint a gyereknevelés, ott és akkor és azt kell csinálni, utólag, kampányszerűen, félgőzzel, néha-néha, úgy megette a fene. Márpedig mi nem lakunk a Zöldségeskertben, sajnáljuk a méregdrága vezetékes vizet is – a kútban tavaly nem volt valami sok – márpedig folyamatos gondozás, öntözés, mütyürkélés nélkül a legtöbb haszonnövény elég mostohán terem.
Kivéve, ha kijelentjük jó előre, hogy márpedig olyasmivel nem foglalkozunk. Az esetünkben ez volt a krumpli, amiről már az elején mondtuk, hogy azt minek, ára hatvan forint a piacon, és máig előttem van nagyapám szikár, napbarnított, hajlott hátú alakja, amint a harminchét fokos, reszkető és rekkenő dél-alföldi nyárban kitartóan bogarássza a leveleket színén és visszáján, hogy utána a kiszuperált konzervdobozban lévő, gyanús állagú és szagú löttybe áztasson minden megtalált kolorádóbogarat. Krumplit, azt nem, mondtuk, naná, hogy valaki hozzánk vágott tavaly tavasszal két kosárral, nincs hova tenni, csináljunk vele valamit. Apró, gurulós fajtának bizonyult, egy tányérnyit egyszerűen megettünk, a többit a zuram kihajította valahová hátra, hogy pár hét múlva nézze, mi a fekete fene bokrosodik ott, pedig ő aztán nem is öntözte. Mégis nőtt, kitartóan, miközben sorra pusztultak a kert más részén az agyontutujgatott másféle zöldségek.
Nem vettünk krumplit egész nyáron, jóízű fajta volt, nevét azóta is homály borítja, ám ez még nem minden. Maradtak belőle röhejesen apró, esetleg bogárrágta szemek, pár a földben, néhány a kamra mélyén, ahová a krumplitartóból gurult. Összeszottyadva találtam meg őket egy alaposabb nagytakarítás alkalmával, lustán hajítottam a Zsebkendő parányi földjére, az orgonák alá, ez biológiailag lebomló, hogy aztán pár hét múlva ámuljak az ismerős harsogóan zöld levelekre. Némá, egy gerillakrumpli, mutattam a gyerekeknek, ugyan már egy, mindjárt három. De a Zöldségeskertbe is jutott: amit ott felejtettünk, az idén is teremni fog, az élet csodája, most már csak az ajándékozóját kéne kérdezni, honnét szedte ezt a különös istencsudáját, bogár nincs rajta, zivatar-szél nem fogja, terem, mint a bolond, tán a levegőből vonja ki a vizet, mert a homokos földben, ott nincs. Pedig most éppen virágzik.
Pedagógiai célból kezdtem idén viszont palántázásba: kész csoda amúgy, a palántázás lényegét tekintve a híres, általam mindig elbukott koncentrációs gyakorlat egy válfaja: vagy elülteted a magocskákat január-februárban, vagy jó szokás szerint elfelejted, halogatod, hogy aztán legyints, majd jövőre talán. Idén egy különösen unalmas és nyúlós vasárnap délután fogtunk neki, magot csak úgy „hátha idén” felkiáltással szereztünk valahol, palántaföld a maradékból, valami virágot és fűszernövényt ültettem bele tavaly, szóval fogtam egy rakás kis edénykét (abban vettünk korábban mástól, ugye…) szórtam bele földet, és felszólítottam a Kicsit, tegyen bele magot.
Persze így jár, aki négyévesre bízza a vetést. A Kicsi nagyvonalúan hat, hét magot is ültetett a paprikából, paradicsomból egyetlen apró bilibe, ki is kelt bosszúból mind, próbálhattam szétszedni a vézna kis sziámi ikreket, kész csoda, hogy túlélték. De a helyszín nem mindegy: a kazánház sötétnek, a nappali virágállványa is mostohának bizonyult, még a hálószoba egyetlen radiátormentes belső párkánya (meg az alatta állók kiskomód teteje) lett a legígéretesebb, ott nevelgettük őket, mint kamasz a pattanásait. Még örvendeztünk is, ahogy milliméterenként haladtak felfele, néha forgattuk is, hogy ne ferdüljenek el, nézegettük, fejlődtek.
Aztán húsvétkor elmentünk vidékre, megnéztük újdonsült növénytermesztővé avanzsált cimboránk, és gyakorlott kollégája, Sanyi száz négyzetméteres fóliaházait. Sanyi ültetvénye nagyjából derékmagasságú paradicsomokból állt kis zöld gömbökkel, de a másik sátorban a satnyábbja is hatszoros volt legalább, mint a mi párcentis véznaságaink. Ez egy szakma, szégyenkeztünk magunkban, majd májusban kiültettük a satnyaságokat, amik egy részét a pár nap múlva érkező Yvette nemes egyszerűséggel döngölt a homokos földbe.
A pedagógiai cél mindenesetre megvolt, a kölkök hónapokig szemlélték a miniültetvényt a hálóban, de ha ezekből akarnánk megélni, alighanem felkopna az állunk. Azért kíváncsi vagyok, maradt-e pár mutatóba, amin, ha túléli a most már szokásos aszályos nyarat és a ridegtartást (ha bírunk, megyünk, ha van víz, locsoljuk), még akár paprika meg paradicsom is teremhet.
Palántát azért idén is kaptunk mástól is, egyik szomszéd nyugdíjas biológus, a másik aktív könyvtáros és szenvedélyes kertész, talán ezekből a palántákból lesz valami. A mi hálószobánk úgy tűnik, csak a macska számára ideális nevelkedőhely, ő hetvendekás, csoffadt kölyökből majdnem négykilós döggé hízott itt egy év alatt, igaz, ő nem fotoszintetizált, hanem benyomott pár mázsa macskatápot.
A borsó is érdekesen alakult, nagy dobozzal vettük a magot, négyfajta volt benne, a legkoraibbnak írt fajta a legkisebb és az virágzott utoljára, valaki nyilván összekeverte a csomagolóban a címkéket.
Sikerágazat viszont változatlanul az évelő sóska, savanykás leveleit előszeretettel legelik a kölykök nyersen, homokostul-mindenestül, valamint az Autumn Bliss nevezetű málna a Zsebkendő oldalában, ami őszies neve ellenére májusban már igencsak terem. Azt hittük, eper idén nemigen lesz, mert csak tavalyi gaz látszott a kert sarkában, most összeszedte magát, rengeteg kis zöld eprecske mutatkozik, félő azonban, hogy igyekeznünk kell majd, ha előbb akarunk hozzájuk érni, mint az idén igencsak szapora csigák. Balkonfajták előnyben: a csiga ritkán ér el gyalog a tizedikre karácsony előtt.
Sikerágazat még a muskátli, az ezeréves vén tövek virágba borultak mind itt az erkélyen, ahol ezt a posztot írogatom, csak ugye ezeket nem lehet megenni. Nem úgy a fűszernövényeket: a Zöldségeskertben már tekintélyes méretű kakukkfű-mező terem (idén tán még mindig görcsösen köhögnék, ha nem ittam volna szorgosan, így hat hét után már alig-alig), de akad rozmaring, pár levélnyi rucola, oreganó is. Hiába, állítólag az ország szorgosan halad a mediterrán éghajlat felé, bár a mediterrán kedélyesség és ízlés az lemaradt valahol. A bazsalikommagokat viszont gondosan egy borítékban felejtettem, vajon lesz-e belőlük valami, ha most ültetem el őket valahová.
Szóval kedves városiak, nincs egyelőre mivel biztatnom: a palánták kinőttek ugyan, de gyoszák maradtak (még mindig itt ücsörög az asztalon pár aprócska paradicsom-és paprikakezdemény), a ribizlibokrokat pótolni kellett (pár darab titokzatos módon elszáradt), az ültetvényeink egy részét jókedvűen kiforgatta a vakond vagy a lótetű. Viszont a hónapos retek az utolsó szemig elfogyott, mi nem is nagyon tudjuk, milyen íze volt, olyan gyorsan felfalták a gyerekek. Talán akad pár holmi a kertben, amit legalább olyan lelkesen esznek, mint a Túró Rudit vagy a nutellás palacsintát, utóbbiak direkt termőnövényét még nem nemesítette a biológia. Ahogy a csirkecombfát is változatlanul nélkülöznünk kell, tartok tőle, a tyúkok kevésbé viselnék toleránsan a heti egyszeri etetést, mint a meggyfa vagy a spenót a ritka locsolást.
Túlélésre játszunk, mint rendesen: majd ha nyugdíjba megyünk és megvan még a kert, odaköltözünk és reggelente pisztergáljuk a vetést. Addig meg úgy csinálunk, mintha. Mint oly sokan ebben az országban, bármibe is kezdenek bele.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
