Porszívózás előtt pakoltam a gyerekszobában. Általában a gyerekek pakolnak, sőt, ők is porszívóznak, de azért mi tagadás, alaposabb vagyok. Így aztán időnként, ha kiürül a ház, nekiveselkedek, és a nappal bombatámadás helyszínére hasonlító gyerekszobában megpróbálok rendet tenni. Szedegettem a földről a kisebb-nagyobb dolgokat. A gyöngyöket is felszedtem, és egy dobozkába raktam. Aztán ezen a nekem nagyon is automatikus mozdulaton elgondolkodtam: vajon hány gyöngy kerül a porszívókba, szemeteslapátra, kukába, szemétlerakóba? Ha mind meglenne, mennyi láncot lehetne fűzni belőle? Lenne több kilométernyi? Vagy mekkora ládába férne bele a világ összes elveszett gyöngye? Megtöltene egy vagont? Biztos vagyok benne. És ez csak gyöngy. Gyerekjáték. Még csak nem is direkt dobjuk ki, hanem elveszik, leesik, és áldozatává esik a türelmetlen takarításnak.

Ezen a gondolatsoron elindulva elmerengtem azon, hogy mennyi „nyersanyag” veszik el ilyen módon: pénzérmék – mennyi alumínium, réz, vas, egyéb fém -, gombok, ékszerek, kapcsok, szegek, tűk… Még tűből is törik, hullik a földre annyi, hogy mióta ezeket használjuk, tetemes mennyiségű gyűlhetett össze a földben eltemetve. És ez mind-mind nyersanyag!

Régi gondolatom az, hogy egyszer megtaláljuk a technikát arra is, hogy a szeméttelepeket bányaként használva kinyerjük az összes elpazarolt anyagot. Még ma, a szelektív hulladékgyűjtés, a környezettudatosság, a zöld mozgalmak korában is hatalmas mennyiségű olyan anyag kerül a föld alá, a szeméttelepek gigantikus gyomrába, ami a nyersanyagszükségletünknek több mint a felét fedezné. Mi lehet ott azokból az időkből, amikor még nem volt újrahasznosítás?

Persze ilyenkor kapom meg mindig azt, hogy de régen nem is szemeteltek ennyit az emberek. Apukám is váltig állítja, hogy egyetlen klottgatyában vészelte át a gyermekkorát. A fényképek tanúsága szerint ez persze szerencsére nem igaz. Viszont az is tény, hogy nem nagyon gondolunk bele, hogy amit ma megveszünk, arra holnap szükségünk lesz-e. Pillanatnyi divatirányzatok és reklámok döntenek helyettünk, és ösztönöznek arra, hogy vegyünk meg teljesen haszontalan dolgokat is. Itt van mindjárt a kávékapszula. Az elmúlt évek során annyi kapszula került a környezetbe, hogy lassan el lehet mondani, hogy ökológiai katasztrófa határát súrolja. Ha valaki megveszi a gépet, megveszi a kapszulát, valószínűleg nem gondolkodik azon, hogy hova is kerül az a kis műanyag kapszula. Bedobja a szemetesbe (jobb esetben), és ezzel megoldottnak gondolja a problémát. Van egy rossz hírem: a probléma nem ezzel oldódik meg, hanem ezzel kezdődik!

Aztán persze van a másik véglet: a természetes dolgok válogatás, átgondolás nélküli istenítése. Mert ha a természet adta, akkor csakis jó lehet, szemben a gyilkos gonosz kemikáliákkal. Azért azt is figyelembe kell venni, hogy az allergének mind természetes anyagok. Sőt, a kőolaj is természetes anyag. A legerősebb mérgek mind természetes anyagok. Vannak mesterséges anyagok, amik éppen azoknak segítenek, akiknek a természetes anyagok jelentenek problémát. Teszem azt allergiásak a tollra: mégsem kell párna és paplan nélkül élniük, hiszen vannak mesterséges antiallergén párnák, amik a kényelmüket szolgálják. Van mesterségesen előállított inzulin. Azért nem mondhatjuk, hogy ez annyira, de annyira borzasztó dolog. Valahogyan meg kellene találnunk az egyensúlyt a mértéktelen pazarlás és a mindenről lemondás között. Mert létezik ám ilyen egyensúly!

Meg kellene értenünk azt, hogy a környezet nem egy ékszer, egy becses tárgy, amit megtalálunk, megtisztítjuk, aztán bezárunk egy dobozkába, vagy egy vitrinbe, és így védjük meg a további szennyezéstől. A környezet él. A környezet változik, átalakul, alkalmazkodik, növekszik, lélegzik, anyagcsere-folyamatai vannak. Energiát fogyaszt és energiát termel. Egy sóhaj energiája elpusztíthatja, és egy tornádó ereje sem pusztítja el.

Ha valaki környezettudatosan akar élni, nem kell lemondania az életről, a kényelemről, a technikai vívmányokról. Nem kell visszaredukálni magunkat mindenevő kiszolgáltatott állati lénnyé, hogy ne okozzunk kárt. Meg kell tanulni inkább a kárt csökkenteni, a technikát nem csak a mi, hanem a környezet kényelmére is felhasználni. Meg kellene tanulnunk azt a sok kis apróságot, ami fenntartja azt az egyensúlyt, amitől működőképes marad a rendszer. Bonyolultnak tűnhet, pedig nincs sok szabály. A legfontosabb talán az, hogy nem kell semmi, ami felesleges: sem felesleges termékek, sem felesleges kilométerek. Például nem értem a mosódiót. Tényleg nem: Ázsiában terem, és nagyon hosszú utat tesz meg, míg ideér hozzánk. És nem értem, miért kell ideutaztatni. A mosódiót reklámozó oldalak szerint a szaponin miatt. Nos, szaponint nem csak a mosódió tartalmaz. Eléggé elterjedt anyag a növényvilágban. Itt van nekünk többek közt a vadgesztenye. A gyerekek ősszel minden mennyiségben képesek gyűjteni, nem ismernek olyat, hogy ennyi elég lesz. Készítenek belőle esetleg néhány figurát, aztán a többi a kukában landol. Pedig a szaponintartalma elérheti a 25 százalékot, míg a mosódióé maximum a 17 százalékot. Szóval, ha valakit nem nyugtat meg a mai mosóporok biztonsági adatlapján is olvasható információ, miszerint nem károsítja a környezetet, az mosson inkább vadgesztenyével, mint mosódióval. Persze ettől egy csomó ember bevételi forrása megszűnne, de nem kell félni, akik ezt kitalálták, azok majd kitalálnak valami másik csodát, amivel – szerintük – megőrizhetjük a Föld egészségét. Viszont akár mosópor, akár mosódió, akár vadgesztenye, a mosóvizet lehetőleg soha nem engedjük ki a szabadba: a csatornázás szerencsére egyre több helyen elérhető, és a szennyvíztisztítás az egyik legtöbbet fejlődött környezettechnika.

Aztán itt vannak ezek a kis csemeték, akiket nevelgetünk. Ők eleve ebben nőnek fel, jobban átlátják majd, nem kötik őket még megkövesedett szokások. Tegnap a paradicsompalántákat ültettük szét a majdnem hatévesemmel. Közben beszélgettünk. Nagyon érdekelte, hogyan lélegeznek a növények. Elmondtam neki. Nagy komolyan azt mondta:

„Ezt mind tudom. Az oviban is beszéltünk róla, hogy miért is fontosak a növények.”

Azért csak érdekelte tovább a növények légzése. Mondtam neki, hogy mi a levegőből az oxigént használjuk fel éjjel-nappal, a növények pedig nappal épp az oxigént „fújják ki”. Erre a hírre hirtelen felderült az arca:

„Anya! A tudósok kitalálnak autókat is? Mert akkor, ha én mégiscsak tudós leszek, akkor kitalálok majd egy olyan autót, amibe levegőt kell tölteni, és oxigént fog kilélegezni!”

Ha nem is találja ki ezt az autót – bár még az sem kizárt –, a szándék, az akarat, hogy tisztább környezetben éljen, már megvan benne.

És ha mi egy kicsit, tényleg csak egy kicsit figyelünk arra, hogy ne utaztassunk feleslegesen árukat, akár élelmiszert, akár tisztítószert, akár más termékeket, már sokat tettünk annak érdekében, hogy ez a szuper kis bolygó, amit Földnek nevezünk, jól érezze magát.

keszzsu

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?