teherbe esés

Csendes olvasója vagyok régóta blognak, a történetemmel erőt szeretnék adni azoknak, akik kemoterápiás kezelés után várnak a gyermekáldásra.

A férjemmel hét éve vagyunk együtt nagy boldogságban, huszonhárom év a korkülönbség közöttünk, nem terveztünk közös gyermeket, mert neki az előző házasságából van egy és nem akart többet, amikor erről beszéltünk a kapcsolatunk elején. Nálam PCO betegséget diagnosztizáltak a húszas éveim elején, a családom nőtagjainak volt problémája a spontán teherbeeséssel, nem volt ismeretlen előttem a helyzet, félő volt, hogy rám is lombikkezelések várnak, azt nem akartam volna, így én elfogadtam, hogy nem lehet gyermekem, nem is ketyegett a biológiai órám. Az örökbefogadás gondolata felmerült bennem régebben, de csak eljátszottam vele. Amikor megtaláltam a férjemet, világossá vált, hogy csak együtt szeretném leélni vele az életemet és felelőtlenségnek tartottam volna, ha rákényszerítem, hogy vállaljunk gyermeket, ha ő nem akar igazán. Illetve nem hunyhattam szemet afelett, hogy idős korban nem olyan rugalmas az ember, már más életfeladatok várnak rá pl.: unokázás, szakmai karrier építése. Egyébként óvodások és kisiskolások fejlesztésével foglalkozom, valószínűleg kielégítette az anyai ösztöneimet ez a hivatás.

Azonban egyszer csak ajándékot kaptunk a Jóistentől: a férjem komoly műtéten esett át, sugárkezelés és hosszú lábadozás követte, majd light kemoterápiás kezelés, vagyis szájon át szedhető gyógyszer formájában kapta (ez nem tartozik a durva kemoterápiához). Esélyünk sem volt saját spontán gyermekre, ezt több orvos is megerősítette, de mégiscsak megtörtént a csoda! Nem mi kérdeztük, hanem elmondták a várható következményeket. Pont mikor véget ért az utolsó kemoterápiás ciklus, akkor rögtön teherbe estem, de csak a tizedik héten vettem észre. (Talán jobb is így, mivel csak aggódtam volna, az abortusz gondolata nem merült fel bennem „reflexből”.) Persze így utólag nem is értem, hogy nem vettem észre korábban, de annyira nem volt a tudatomban, mint eshetőség, hogy anya leszek. Nem hánytam, de sokat émelyegtem, nem kívántam a kávét, sokat jártam pisilni éjjel is, fáradékony voltam, de ezeket mind megmagyaráztam magamnak, hogy a munka, túlterheltség vagy stressz okozza, száraz a levegő a lakásban, ezért sokat iszom éjjel, mindig is nagy volt az alvásigényem, a menstruációm pedig a PCO miatt marad ki, habár mindig viszonylag pontos ciklusaim voltak.

Eleinte nagyon meg voltam ijedve, féltem, hogy betegen születik, ezért amniocentézist vállaltam a tizennyolcadik héten. Rettegtem előtte, nem a vetéléstől, mert úgy éreztem, ez a szükséges kockázat, amit vállalnunk kell. Láttam beteg gyereket nevelő anyákat közelről és volt önismeretem, nem lettem volna rá képes. Magamat hibáztattam volna egész életemben, hogy nem megfelelő az életminősége, és ha nem vagyok kiegyensúlyozott, a gyerek is frusztrált lesz. Féltem a ténytől, hogy „belém nyúlnak” egy hosszú tűvel, de nem éreztem fájdalmat akkor, amikor megtörtént végül. Az eredmény megnyugtató volt szerencsére: fiú és nincs durva elváltozás. (Sajnos a nyári szabadságolások közepette majdnem hat hetet vártunk az eredményre…)Folyamatosan jártam továbbra is ultrahangra, még a harmincadik héten is volt egy genetikai. Eseménytelenül telt egyébként a terhességem, nem voltak panaszaim, aktív maradtam, sokat sétáltam a kutyámmal, utaztam, énekeltem a pocakban a kisfiamnak.

Végül a kisfiam sürgősségi császárral született arctartás miatt egy elhúzódó tolószakasz végén a negyvenegyedik héten. Oxitocin infúziót kaptam hajnalban rettenetes hasmenés után, majd burokrepesztés és hajrá! Gyakorlatilag fájások nélkül tágultam ki négyujjnyira (amikor bementünk a kórházba, akkor mondták, hogy mennyire nyitott), innen már nem volt olyan nehéz, nem kaptam érzéstelenítést, csak négy órát vajúdtam. Úgy éreztem, nekem csak a szívembe kellett fogadnom a gyermekem, és minden ment szépen a maga útján. A fogadott orvosom mindent megtett értem, nagyon hálás vagyok neki, kezdettől fogva bízott benne, hogy egészséges babát hozok a világra. Azt mondogatta, hogy ha valaki ennyire akar élni, akkor egészséges. A genetikus azon a véleményen volt, hogy ha ilyen sok „szűrőn” átment, akkor nem lesz gond.

Életem legjobb döntése volt, hogy bevállaltam és most már sokszor szégyellem magam: akkor is szeretném, ha beteg lenne vagy lenne valamilyen testi-mentális fogyatékossága.  Akkor is ő lenne a kisfiam. Szégyellem, hogy korábban nem így gondoltam, de sokat változtam az anyaság által, felnőttem hozzá, számomra most már a feltétlen elfogadásról és szeretetről szól. Korábban azt hittem, tudom mi a feltétel nélküli odaadás, de valójában nem tudtam, most tudom csak igazán. Mindketten mélyen vallásosak vagyunk a férjemmel, ez is segített abban, hogy ennyire megtaláltam magamban az édesanyát. (A vallásosságom nem akadályozta volna meg akkori önmagamat sajnos, hogy a másodi trimeszterben halva szülje meg, ha nem egészséges.) Korábban nem ismertem se a felelősséget se a boldogságot, ami egy babával jár. Minden reggel megállapítjuk, hogy a legjobb helyen nálunk van. Azóta sokat beszélgettünk: a férjem azon a véleményen van, hogy talán lélekben mégis akartuk ezt a babát, ha nem is mondtuk ki egymásnak se, magunknak se, de készen álltunk a fogadására.

A.

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?