Katonák!

Az egész sokkal rosszabb lesz, mint bármi, amit el tudtok képzelni, utána pedig a magány és megaláztatás évei következnek, de ne csüggedjetek, mert akadnak apák, akik még onnan is vissza tudnak jönni.

Kép: Stockfresh

Hogy már annyi szüléstörténetet hallottatok, hogy nem éreztek semmit? „Szüléstörténet: elájultam és hánytam, miközben megszültem a 20 kilós kisfiamat”, „Szüléstörténet: az orvos franciakulccsal ütlegelte a baba arcát”, „Szüléstörténet: fröcskölt a kismama vére, és az egyik szemgolyója is kiesett”. Szóval kételkedtek abban, mennyire rejlik izgalmas élmény a hatásvadász címek mögött?

A szüléssel, attól tartok, kicsit úgy vagyunk, mint a szerelemmel. Egy csomó sztorit hallunk róla, de az ember hajlamos legyinteni. „Na persze, vihar a biliben. Mindenkivel megtörténik, nem lehet olyan nagy ügy.” Aztán, amikor eljön az idő, döbbenten hördülünk fel: bassza meg, ez egy görög tragédia! És az, tényleg.

És hogy kinek a legnehezebbek a szülés körüli hónapok? Természetesen nekünk, férfiaknak. A nőknek könnyű, nekik aztán nem kell a helyüket keresgélni a színpadon: ők a tragikák, akiket agyonszúrnak, kibeleznek, az övék az összes látványos szenvedés, ők viszik el az összes díjat, és nekünk... Nekünk nem jut reflektorfény. Mi csak szürke díszletmunkások, esetleg statiszták vagyunk, akik nagyon seggbe lesznek rúgva, ha valamit elügyetlenkednek a sztár körüli forgatagban. Belőlünk nem jön ki senki, nekünk nem reped semmink, és egyáltalán nem vesz körül minket a szenvedéseinkkel kiérdemelt földöntúli glória. Mi csak „az a tróger alak” vagyunk, aki „nincs eleget a családjával”, meg aki „fél érzelmekről beszélni”, meg aki „még a csapot se tudja megjavítani”.

Azt hihetnénk, hogy a világirodalom tele van az apák sanyarú sorsát taglaló legendás művekkel, de a helyzet az, hogy a szülést mint meghatározó férfiélményt valahogy mindig is hanyagolták a művészvilág nagyjai. Holott rengeteg tragikus potenciál rejlene a mi sorsunkban is. Hiszen ez az a gigantikus fordulópont, ami előtt egy nappal a férfi még szűk pólójából kidagadó mellizmú, borostás, rejtélyes regényhős, akinek a kemény, távoli lelkét a nők minden erejükkel megfejteni igyekeznek, utána egy nappal viszont már pókhasú, pipogya alak, akire ráordítunk, hogy hozza már gyorsabban a pelenkát, és közben titokban sóhajtunk, hogy hogyan szedhettünk össze egy ilyen nyámnyila, szégyellnivaló pacákot magunknak. Igen, a szülésbe most már nagyon kevés anya hal bele, a férfiak viszont kivétel nélkül mindnyájan. Meghalt a jó pasi, megszületett az unalmas apuka.

A nők alapvető kétszínűsége sehol sem érhető jobban tetten, mint a szülés idején. Mennyire felemás és aszimmetrikus az egész folyamat! Amikor bement az a gyerek, még milyen kedvesek voltak, nem? Mikor meg kijön, már alig figyelnek ránk. És nem elég, hogy mi nem vagyunk áldott állapotban, mi nem hordozunk életet a szívünk alatt, és nekünk nemhogy a méhünknek, de semminknek a gyümölcse sem áldott; de ráadásul, valljuk be, egy kicsit tulajdonképpen büntetésben is vagyunk. Úgy néz ki a dolog, hogy a házasság és a gyerekvállalás, ez a két dolog, amit igencsak illett megtennünk egy idő után, lassan valahogy átcsúszik a gaztetteink népes táborába. Régen azért voltak ránk mérgesek a csajok, mert nem vettük el őket feleségül és nem ejtettük őket teherbe, aztán egy idő után azért kezdenek neheztelni, mert megtettük. Sok-sok szenvedést okoztunk nekik mindkettővel. Láthatjuk tehát, hogy a férfiak, bármit csinálnak, mindig szenvedést okoznak a nőknek. Ezért van az, hogy amikor a gyerekeink okoznak szenvedést az anyának, rögtön az apa gyerekeivé válnak. A bölcsiben bájosan versikét gagyogó kisded „az én édes kisfiam” lesz az anya szemében, de amikor ugyanez a kölök földhöz vágja a kedvenc bögréjét, akkor nyomban „a fiad”-dá lényegül át.

Mit tehetünk akkor mi, apák, amivel enyhíthetnénk bűneinken? Egyvalamit: megfelelő hátteret kell adnunk az anya szenvedéseinek: ha az ő nehéz sorsa a drágakő, akkor mi legyünk a foglalat! Amikor a szülés és a gyermeknevelés viharairól mesél családtagoknak és barátoknak, mindig legyünk ott a háttérben, komoran sajnálkozó arccal, együttérzésre, megerősítésre, esetleg a rágcsálnivalók felszolgálására készen. És az ég szerelmére, soha ne mondjunk véleményt, ha mint házaspárt kérdeznek kettőnket bármiről is! Várjuk meg, amíg a feleség, az anya nyilatkozik, és utána mondjuk ugyanazt, de picit másképp fogalmazva, mintha egy komoly és demokratikus beszélgetés keretében jutottunk volna ugyanarra a véleményre a feleségünkkel. Akadnak veterán, bölcs apák, akik annyira figyelnek, hogy szinte egyszerre tudják mondani a választ a feleségükkel, egészen elleplezve azt a tizedmásodpercnyi szünetet, amíg meghallgatták, hogy mibe kezd bele az asszony. Kezdők szarvashibája szokott lenni, hogy azt hiszik, tudják, mit fog mondani a feleségük a gyereknevelésről, és túl hamar kezdenek beszélni, megalázó helyzetbe hozva ezzel életük párját. Ugyan, kérem! Okos ember végiggondolja, hogy a felesége a barátnők társaságában homeopátia-párti, az orvosnál esetleg antibiotikum-rajongó, a nagynénjénél pedig a táltosokra és kineziológusokra esküszik. Nem lehet tudni, ne próbáljuk kiszámítani őket!

Ugyanez a hozzáállás később majd aranyat ér a gyereknevelésben is. Ne próbáljuk nevelni, arra ott van az anyja! Persze a kisdednek nem kell hamar megtudnia, hogy nem akarunk konfliktusba keveredni a feleségünkkel. A helyes eljárás a következő:

Kislány: Apa, nézhetek Minimaxot?
Apa: Megbeszéltük anyáddal a választ, menj oda, és kérdezd meg tőle!

Ilyen és hasonló praktikákhoz kell folyamodnunk, ha szeretnénk legalább részben túlélni a szülést és a kisgyermekes éveket. Sose felejtsük: az apa jobb, ha meghúzza magát, mert mindig veszélyben van, és mindig bűnös! Az ő külvilágbeli élete, a munkahelyen, a hivatalban, a boltban, az országúton, az mind súlytalan bulizgatás a gyerekszobában és a konyhában nap mint nap lejátszódó drámákhoz képest. Bűnös, mert ő sosem tudja utolérni szenvedésben az anyát, de minden erejével meg kell próbálnia.

Acélozzuk tehát meg magunkat, apatársaim. Aztán, ha sikerrel kibekkeltük az első éveket, és van egy kislányunk, aki már nagyobbacska, akár még újra sztárok is lehetünk a családban. Legalábbis egy-két évig.

Őrjöngő Farkas