Tukaan szüléstörténet szülés

Elmesélem nektek annak a történetét, hogy hogyan is veszett el a harmadik szülésemnél a hálóing, amiben minden gyerekemet szültem.  Ne gondoljatok valami csodás göncre, egy rettentően bő, csúnya virágmintás darab, amit a nagymamámtól kértem kölcsön az első gyerek előtt, mert felül gombolós, könnyen lehetett benne szoptatni. Csak aztán eléggé a szívemhez nőtt, így nem akaródzott visszaadni...

November 15-re voltam kiírva, és nagyon reménykedtem, hogy legalább pár nappal korábban szülök, lassúnak és nehézkesnek éreztem magam, és a hasam meglehetősen akadályozott sok mindenben, főleg a két „nagy” körüli dolgokban, akik ekkor 3 és 1,5 évesek voltak. A napok csigalassúsággal teltek. Kórházi cuccom összepakolva csücsült az előszobában, mindenkivel le volt zsírozva a különböző napszakokra vonatkozó forgatókönyv, hogy hogyan jutok be a kórházba és ki vigyáz a gyerekekre, ha menni kell. Aztán 14-én hajnalban beindult a szülés 6-7 perces fájásokkal. Ez egy igen kényelmes verzió volt, mert a férjemmel békében elindulhattunk otthonról, az emeleti lakásból leslattyogott az öcsém és bevette magát a függőágyba, reggelre meg ígérték magukat a szüleim, hogy gyerek-ébredésre már jelen legyenek.

A kórházba éjjel lévén hamar beértünk, közben telefonon konzultáltunk a választott szülésznőmmel, aki pont ügyelt. Orvost ezúttal nem választottam, de előrebocsátom, hogy az ügyeletessel nagyon meg voltunk elégedve. Az egész szülés rettentő gyorsan zajlott, körülbelül egy órát voltunk ott, amikor jött az első tolófájás. Az orvos nem is volt épp a szobában, a szülésznőm pedig a szokásos nyugalmat árasztó, derűs hangján közölte, hogy „Akkor még várunk 1-2 fájást, és szólunk a doktor úrnak...” majd azonnal fel is kiátott, hogy „HOPPÁ, ITT A FEJE!” és meg is született a harmadik gyerekünk, egy tündéri kislány. Gátmetszés, gátsérülés nem volt, ennek később nagyon örültem. Befutott az orvos is, és kicsit letolta a szülésznőt, hogy miért nem hívta, bár ha kiment volna szólni, nem tudom, ki kapja el a gyereket... A hasamra tették egy kicsit, a férjem elvágta a köldökzsinórt.

A méhlepény viszont sajnos makacsul ragaszkodott a méhem falához, benn maradt egy diónyi darab, ezt ilyenkor el kell távolítani. Engem elaltattak, a férjem pedig a beavatkozás idejére kiült a szülőszobák elé, és boldogan dédelgette legkisebb fiókáját, aki addigra már szépen be volt pólyálva. És ekkor határozott kiáltás hallatszott a szülőszobámból: „EGY REANIMÁLÓ KOCSIT KÉREK AZ EGYESBE! DE GYORSAN!” Hirtelen nagy sürgés-forgás támadt, a férjem is remegő térdekkel odasomfordált az ajtóhoz, próbált érdeklődni, hogy mi van. A válasz ennyi volt: „Apuka még itt van? Apukát vigyék el gyorsan! És a babát vegyék el tőle!” Mindkettő utasítás végrehajtásra került, a férjem pedig félig magán kívüli állapotban felhívta édesapámat, és próbálta kinyögni, hogy baj van. Látta, ahogy a feleségét rohanva, fehér köpenyesekkel körülvéve elszállítják az intenzív osztályra. Nem sokkal később az aneszteziológus doktornővel folytatott beszélgetés valahogy így kezdődött: „Kedves Apuka, Tukaan meghalt... de újraélesztettük. Most itt fekszik az intenzív osztályon, bemehet hozzá.” Na, a hatásszünetnél, amit a három pont jelöl, a férjem majdnem elájult... (De úgy tűnik, hogy ez az – egyébként igaz – mondat nem csak a férjemet, hanem magát a doktornőt is megrázta, mert két évvel később mikor találkoztunk, külön elnézést kért a megfogalmazásért.)

Bejött az intenzívre, ott voltam valóban, innen-onnan csövekkel ékesítve. A jövőmről még nem sokat lehetett tudni. Ami biztos volt, hogy két napig mesterséges kómában tartanak és hűtenek, utána pedig... hát majd meglátjuk. Próbálták számolgatni, hogy mennyi ideig is voltam a klinikai halál állapotában. Mint később megtudtuk, 15-20 perc volt, míg helyreállt a keringésem. Senki nem bocsátkozott jóslásokba, hogy milyen állapotban leszek ébredés után, egyedül az orvos barátnőm mondott annyit a férjemnek, hogyha az ő májusi esküvőjén fogok tudni járni, akkor nagyon boldog lesz.

A keringésleállás okának légembóliát jelöltek meg. Ezt bizonyítja, hogy mikor már a keringés leállt, és az arcom sötétszürke színűvé vált, a szívem még mindig próbált kétségbeesetten verni, állítólag még a billentyűk verdesését is lehetett hallani. Valószínűleg a szülés kapcsán nagyon nyitva levő erek egyikében vándorolhatott fel egy levegőbuborék, így okozva bajt. Ez egyébként egy igen ritka szövődmény, kb. annyi az esélye, minthogy egy tégla az utcán járva pont a fejedre esik. A méhlepénydarabot még az intenzíven első nap eltávolította a nőgyógyász, semmi további probléma ebből nem adódott.

Amíg kómában voltam, az általam éppen félbehagyott művelődéstörténet könyvet „hallgathattam” a férjem által felolvasva, több órát egy nap. Az újszülött kislányunk pedig napi fél-egy órát kapott az apjából, amikor cumisüvegből etette, pelenkázta, énekelt neki és dédelgette, ez volt a „szülőélménye” szegénynek ekkortájt. Majd hazament (a szüleimnél, majd anyósomnál lévő) gyerekekhez, és játszott, énekelt, táncolt velük. Elmondta nekik, hogy rosszul lettem, hogy most alszom, és hogy nagyon reméli, hogy fel fogok ébredni. Volt, hogy a nagylányom rajtakapta hogy könnyesek a szemei, és odament hozzá vigasztalni, biztosította róla, hogy ő mindig vele lesz... Amikor pedig a vidéki barátnőmhöz vitte őket, akkor a hároméves nagylányom megkérdezte, hogy megvan-e még a házunk. Azt hiszem, ez jól jelzi az akkori zűrzavart.

Amikor felébredtem, a férjem bejött hozzám, de nem igazán tudtunk még kommunikálni, gyenge voltam, és tele voltam csövekkel. Először csak annyit kérdezett, hogy megismerem-e, és mikor látta, hogy nem igazán van módom választ adni, kérte, hogy pislogjak, ha igen. És pislogtam. Ahogy később kezdett kicsit visszatérni az erőm, próbáltam megszabadulni a különböző csövektől, és ezért le voltam kötözve. Persze ezt nem bírta nézni, úgyhogy amikor bent volt, akkor ő fogta a kezem, hogy ne okozzak galibát. Aztán amikor a számban már nem volt cső és már beszélni is tudtam, úgy tűnt, hogy kb. normális vagyok, viszont a rövidtávú memóriám nagyjából nem létezett. Napi többször kellett nekem elmondani, hogy mi történt, miért vagyok itt. Az önkontrollom sem igazán szárnyalt, elementáris határozottsággal próbáltam különböző embereket meggyőzni valamiről, az intenzíves nővérek pl. egy éjszakán keresztül kutakodtak az adatbázisban a húgom gyermekének nevét keresve, mert szentül állítottam, hogy most szült ő is. Persze semmi ilyesmi nem történt. Ezen később jót derültek, mondván „Sejthettük volna!” Meg amikor segíteni akartak teát inni, akkor kiosztottam mindenkit, hogy ugyan már egy bögre teát csak meg tudok inni egyedül is – persze hogy a fele a hálóingemen landolt.

Aztán sokat sírtam, hogy hiányzik a baba és hogy szeretném látni, de az intenzívre – érthető okokból – újszülöttet bevinni tilos. A férjem végül hosszas intézkedés eredményeként megoldotta, hogy az intenzív üvegajtójának egyik oldalán legyek én, a másikon meg a kicsi. Természetesten a nővérek nem tudtak ellenállni a szirupos jelenetnek, és kinyitották az ajtót, így végre a kezembe vehettem az újszülöttemet. A képzeletbeli romantikus vonószene akkor lett sürgősen lekeverve, amikor anyai ösztöneimtől vezérelve, nulla gátlással úgy döntöttem, hogy akkor én gyorsan meg is szoptatom. (Ki tudja hányféle szörnyű gyógyszer volt bennem.)

Szép lassan átkerültem egy osztályra, kaptam egy rózsaszín szobát két ággyal, az egyikben én feküdtem, a másik pedig mindig valamelyik rokonnak, barátnőnek volt fenntartva, mivel 24 órás felügyeletet szerveztek mellém. Így volt, aki kísérjen a vécére, zuhanyozni, (eléggé szédültem, és még mindig rettentően gyenge voltam), és volt, aki felhozza a babát hozzám, meg vissza is vigye, pelenkázza, tápszert intézze. Később, mikor már csak egyféle gyógyszert szedtem, az orvosok hosszas kutakodás, meg külföldre telefonálás után megadták az engedélyt a szoptatásra, és - láss csodát - igaz hogy a szülés és az első mellre tétel között eltelt majdnem egy hét, meg történt egy s más, megindult a tejem, és újabb egy héttel később már tápszer kiegészítés sem kellett.

A kórházban töltött idő alatt még sok vizsgálatot csináltak rajtam, hogy nem maradt-e valami károsodásom az eset kapcsán, de úgy tűnt, hogy a rövidtávú memóriámon kívül más nem látta kárát a dolognak. Szerencsére ez a probléma is rohamosan csökkent, a kicsi kéthetes korára már otthon voltunk, és az emlékezetem is majdnem rendben volt. Fülzúgással, csillaglátással küzdöttem még az első időkben, a hangokat is furcsán hallottam, pl. ha beszéltek hozzám, az valahogy tompán távolinak tűnt, a háttérzajokat meg zavaróan hangosnak észleltem. Még mindig nagyon fáradékony voltam, és a kórházi külön szoba után elviselhetetlenül ingerdúsnak éreztem a háromgyerekes létet. De aztán minden szépen egyenesbe jött, a 6 hetes kontrollon már úgy éreztem magam, mint az előző szülések után másfél hónappal.

Nagyon fontosnak érzem, hogy leírjam, miben változtam meg ennek a szülésnek a kapcsán, hogy mik a legfontosabb tapasztalataim, mit viszek ebből tovább magammal egy életre.

Először is amit és ahogyan ezidőtájt a férjem tett értem/értünk az valamilyen különösen magas foka a házastársi szeretetnek, ezúton is köszönöm neki, és a belé vetett bizalmamat ha lehet, még jobban megerősítette. Hálás vagyok még az orvosoknak, nővéreknek, és mindenkinek a kórházban, akik megmentették az életem, és szakértelmükkel, kedvességükkel mindent megettek azért, hogy mihamarabb felépüljek, és ezért cserébe semmit nem vártak.

A baba 6 hetes koráig minden nap kaptunk komatálat, az ínycsiklandozó ebédeket rokonaink, barátaink, és az ő rokonaik, barátaik hozták. Tényleg voltak olyanok is, akiket még látásból sem ismertünk, csak hallották, hogy mi történt velünk és segíteni akartak.

Az egész szülésemnek a híre bejárta a közelebbi, távolabbi, és áttételes ismeretségi körünket, elképesztő, hogy kiktől hallottam vissza, hogy mennyit drukkoltak/imádkoztak értünk.

És még egy pár szót arról, hogy én hogyan éltem meg a történteket. Sajnos – vagy pont hogy nem sajnos, de emlékeim nincsenek a szülés előtt 3 naptól kezdve kb a szülés után 5 napig, szóval egy bő hét (de milyen fontos hét!) teljesen kimaradt. Az általam leírtak nagy részét is csak elmesélésből, és nem emlékezetből tudom. A férjem szerint örüljek, hogy nem emlékszem, de nekem egyrészt fura, hogy egy ilyen meghatározó dolog történt, és semmi nem maradt meg belőle az agyamban, másrészt meg nagyon hiányzik, hogy nem tudok visszagondolni arra a pillanatra, amikor a legkisebbemet először kézbe vettem, megmustráltam, megpusziltam. Ez még két és fél év után is tud hiányozni. És bizony tanultam is az esetből, legfőképpen alázatot. Hogy „szupermami” nem tudja mindig a gyeplőt a kezében tartani, de talán nem is kell neki... Megtanultam elfogadni a segítséget, ismerőstől, ismeretlentől, rokontól, baráttól. Azon kívül kicsit más megvilágításból nézem a jelenlegi „hatalmas” problémáinkat, sokszor gondolok arra, hogy bizony, sokkal rosszabb lenne, ha a föld alatt lennék 40 centivel.

És hogy mi lett azzal a bizonyos hálóingemmel? Valójában nem tudom. Gondolom, mikor újraélesztettek akkor levágták rólam. Én csak a hiányával szembesültem, mikor a kórházi cuccomat itthon kipakoltam.

Tukaan

Tukaan szüléstörténet szülésBezzeganya az Instagramon!

Ha szereted a humort, a vicces képeket, Insta-oldalunkon terhességgel, gyerekneveléssel, anyasággal, családdal kapcsolatos, szórakoztató tartalmakat találsz. 

Ha van Insta-fiókod, követheted is a Bezzeganyát>>>

Családtervezés, terhesség, szülés, gyereknevelés, egészség-betegség, szórakozás – ezekben a kategóriákban témánként tudsz böngészni a tartalmaink között. Kövesd a Bezzeganyát a Google+ -on is!

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?