Ez a poszt nem az antropológiáról fog szólni, még ha úgy is tűnne. Ha esetleg felesleges agyzsibbasztásnak tartanál egy ilyen fontos és nélkülözhetetlen tudományt, mint a kulturális antropológia, azért csak olvass tovább…

Ha távoli kultúrákat szeretnénk megismerni, nem kell messzire mennünk. Könyvek, filmek, fotók ezrei állnak rendelkezésünkre, sőt, az európai nagyvárosokba házhoz jönnek az idegen kultúrák. Régen a kereskedelem és felfedezések révén kerültek kapcsolatba a különféle kultúrák. A kulturális antropológia, amely a társadalomban élő emberrel és az általa „termelt” kultúrával foglalkozik, csak a viktoriánus korban kezdett önálló babérokra törni.

Edward Burnett Tylor volt első kiemelkedő alakja Angliában. Bár kipróbálta, nem kedvelte a terepmunkát, ezért inkább felfedezők, misszionáriusok feljegyzéseit használta, és jó meleg szobájában, teát szürcsölve könyvet írt a primitív kultúrákról. (Primitive Culture, 1871). Ezért később a „karosszékantropológus” címmel illették Tylort. Úgy gondolta, hogy a kultúrák, sőt a vallások is egy közös tőről erednek, és azonos utat járnak be (Darwin evolúcióelméletét vette alapul). Taylor úgy gondolta, az európai és észak-amerikai kultúra a fejlettség legmagasabb fokán áll. Később számos irányzat született, magát a kultúra fogalmát is sokféleképp értelmezték. Az antropológusok felismerték, hogy nem lehet a kultúrákat összehasonlítani, mert mindegyik csak saját viszonylataiban értelmezhető. Nem egy forrásból erednek, hanem külön utat járnak be. Ilyen értelemben egyenrangúak. Felismerték, hogy mennyire fontos a kutatásokban a terepmunka. De a kutatónak nem felsőbbrendű lényként kell a „bennszülöttek” között adatokat gyűjteni, hanem részt kell venni a közösség életében, amennyire az engedi. (Clifford Geertz például együtt menekült a rendőrök elől egy illegális bali kakasviadal után. Mint később kiderült, ezzel a lépéssel törték át maguk és a falusiak között álló falat.) Sűrű leírás című művében írta: „… az ember a jelentések maga szőtte hálójában függő állat. A kultúrát tekintem ennek a hálónak…” .

A telekommunikáció fejlődése, a migráció és a távolság leküzdése oda vezetett, hogy már nem kell hónapokat utazni egy kis egzotikumért. Minden elérhető közelségbe került. A globalizáció megváltoztatta a klasszikus antropológiai felfogást. A kultúrák keverednek, elszigetelt terep már szinte alig létezik. Még szerencse, hogy antropológiai kutatás tárgya lehet szinte bármi, a politika, vallás, családi kötelékek, a sport, a hobby, majdnem minden, amit az ember csinál. A kultúrák békésen élnek egymás mellett, nyoma sincs etnocentrizmusnak – legalábbis a könyvekben.

De kanyarodjunk kicsit vissza a felfedezések korára. Nemrég láttunk egy filmet Ausztráliáról. Nem a mairól, hanem a régiről. Egy egyszerű történetet mesélt el bennszülöttekről. Vetítettek egy másik filmet is, Kanyini – Negyvenezer éves kultúra címmel. Megdöbbentő és szomorú volt.

Ausztrália földjén több tízezer éves kultúra nyomaira bukkantak a kutatók. Újkori történetében partjait először kínai, majd holland és spanyol hajók pillanthatták meg. A 18. században az angolok kezdtek érdeklődni a még ismeretlen földrész iránt. James Cook végighajózott a keleti partokon 1770-ben, s Új-Dél-Wales néven brit fennhatóságba vonta azt. Angliának új fegyenctelepekre volt szüksége.  A Port Jackson-öbölben megalapították a mai Sydney elődjét. Kezdetben katonák, fegyencek és matrózok alkották az új-dél-walesi kolóniát, később civil telepesek is érkeztek. Bank nyílt, közmű épült, nemsokára az utazók felfedezték az egész kontinenst. 1817-ben a földrész megkapta az Ausztrália nevet. Volt rum, bordélyok, gyilkosság, szóval 1823-ban a brit kormány kénytelen volt bevezetni a brit törvénykezést, bíróságot, törvényhozó testületet alapított. Sajnos a telepesek egyre gyakrabban kerültek összetűzésbe a különben békés bennszülöttekkel. Az ilyen konfliktusok általában véres mészárlásokkal értek véget. A bennszülöttek már 40 000 éve éltek a földrészen. A föld a mindenük volt, de a fehér ember elvette tőlük. Addig tökéletes kölcsönhatásban éltek az őket körülvevő természettel. Sir Richard Bourke kormányzó kijelentette, hogy a kontinens földje az angolok érkezése előtt senkinek a tulajdonában nem állt. A terra nullius (senkiföldje) jogi kategóriát végleg csak 1992-ben törölték el. A telepesek úgy tettek, mintha a föld jogos tulajdonosai ott sem lettek volna… 1901-ben létrejött az Angliától szinte független Ausztrália. Ekkorra az őslakosok egymilliós lélekszáma 30 000-re zuhant a behurcolt betegségeknek és a folyamatos népirtásnak köszönhetően. Csak 1967-ben ismerték el törvényileg, hogy a bennszülött lakosság egyenrangú a fehérekkel. Az 1976-os földtörvénynek köszönhetően területeik egy részét is visszakapták. Mára számuk a lakosság egy százalékát képezi.

Azt, amiben éltek, Kanyininek nevezik. A kapcsolat a négy lételemmel: a vallással, a hittel, a földdel, a családdal. Maga az identitásuk a Kanyini, az életforma, a természettel való összhang. A folyamatos gazdasági és ipari fejlődés, a modernizáció még azokon az eldugott helyeken is megszüntette az aborigin lakosság ősi életvitelét, ahol a telepesek megkegyelmeztek nekik. A hetvenes években még szokás volt, hogy elvették a bennszülött lakosok gyermekeit, és fehér családoknál helyezték el őket. Ezt egy törvényekkel megtámogatott feltevés alapján tették, miszerint a bennszülött népességet a kihalás fenyegeti, és az állam így védi meg a gyermekeket. Az „ellopott generáció” ma kártérítési igénnyel élhet az állammal szemben. Az intézkedés mintegy 100 000 gyermeket érintett. Megdöbbentő, hogy átlagéletkoruk 20 évvel marad el a fehér lakosságétól. Jelenleg mégis a világon élő hagyományos kultúrák képviselői közül az ausztrál aborigin népesség birtokolja régi földjeik legnagyobb részét. Ez az ősi területek 20 százaléka, sajnos azonban többségében sivatagos, hasznavehetetlen terület. Bár mára van anyanyelvi rádióadás, újság, táncház, és egyre nagyobb kereslet mutatkozik a bennszülöttek művészeti termékei iránt, többségük elszigetelve, kilátástalanul tengődik. Valahogy hiányzik belőlük az a képesség, hogy éljenek a modernizáció adta lehetőségekkel. Depressziósok, többségük munkanélküli, nyelvismeret hiányában nem tud tanulni. A fiatalok többsége kábítószerezik, jövőképük nincs, nem tudnak, talán nem is akarnak beilleszkedni abba a társadalomba, ami még jelenleg is lenézi, megveti őket. Néha úgy tűnik, ma 2011-ben Mr. Taylor etnocentrikus, unilineáris kultúraelmélete élőbb, mint valaha.

350 millió ember él közöttünk, akik valamely őshonos kultúrához tartoznak. A világ legszegényebb, legrosszabb körülmények között élő népei között foglalnak helyet. Az ENSZ folyamatosan küzd a jogsértések ellen, a bennszülöttek helyzetének javításáért, nem sok sikerrel. ”Nagyon fontos megérteni, hogy nekünk, az őshonos kultúráknak, nincs szükségünk 'védelemre'. Az egyetlen dolog, amire valóban szükségünk van, az létezésünk jogának elismerése” – mondta a Nobel-békedíjas Rigoberta Menchu Tum, emberi jogi harcos. Sajnos a bennszülött népek azért is kerülnek manapság a figyelem középpontjába, mert még meglévő, értékes területeikre sokan szemet vetettek.  

Ezek a gondolatok nem csak az őslakosok kapcsán merültek fel bennem. Az emberben tényleg mélyen benn gyökeredzik a tőle különböző, a számára érthetetlen kiirtása vagy „átnevelése”? Vajon mindig segítség az ipari és gazdasági tudás átruházása? Az annyi élelem és gyógyszer, ami pont arra elég, hogy ne haljanak éhen? A fegyver, amivel a polgárháborúkat támogatják? Lehet, hogy jobb volt nekik a mi áldásos nyugati kultúránk nélkül? Talán betegségek és éhínség tizedelte őket? Nem jobban, mint most… Lehet, vannak olyan hagyományok, rítusok, amelyek egyáltalán nem férnek bele a mi szép, humánus világunkba. Valóban van ilyen, a 21. századnak semmi szüksége kislányok megcsonkítására, brutális férfivá avató rítusokra, forró kövekkel lenyomott női mellekre. Van, ahol ezek a kultúra részei, van, ahol kényszerűségből, félelemből végrehajtott cselekedetek. Nem szabadna a kultúra nevében embereket csonkítani. De nem szabadna a „felsőbbrendű” kultúra nevében szabályos genocídiumokat végrehajtani.

Nem vonok le következtetéseket. Nem szeretnék ítélkezni sem, hiszen én magam is a „nyugati kultúra” áldásait élvezem. Nem vagyok döntéshozó, nem vagyok – és soha nem is leszek – olyan helyzetben, hogy segíthetnék bárkinek, bárhol fontos kérdések megoldásában. Csak néha elgondolkodom…

Kulturális antropológia Tantárgyi forrásanyag az Ember-, erkölcs- és vallásismeret tantárgyhoz  Összeállította:  A. Gergely András

http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre53/ebli.htm

http://www.origo.hu/nagyvilag/20060828bennszulott.html

Clifford Geertz: Az értelmezés hatalma

Juditty

A téma majd Vakmacska cikkével folytatódik:  ahogy ez a cikk is említi, kisgyerekek tömegeit szakították el a családjuktól - általában véglegesen - évtizedekig Ausztráliában, az "átnevelés", az fehér kultúrához való kötelező alkalmazkodás jegyében. Csak néhány éve történt hivatalos bocsánatkérés a hatóságok részéről. Mivel ma már elérhetők az ebben kényszerűen részt vettek visszaemlékezései, talán nem minden tanulság nélküli olvasni ezeket.