Krisa Írországban él, ott is várta kisfiát, akit a születésnapja utáni napon próbáltak meg kicsalogatni az orvosok. Hiába a szülésindítás, a zselé, a fájások nem akartak beindulni, még a burokrepesztés után sem. Bár a kismama fájdalomcsillapítás nélkül szeretett volna szülni, végül nem utasította el a kéjgázt sem, amitől hányt, és végül injekciót is kapott. A fáradtságtól kimerülve azt sem értette, hogy mit beszélnek körülötte az orvosok, egyetlen szót ismert csak fel: operáció. A kisfiút végül császármetszéssel segítették világra. Te is megosztanád szüléstörténeted? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre.
Írországban élek, itt szültem a corki kórházban, 2010. május 10-én. A kórházat csak babagyárnak hívják, mert nagyon sok baba születik itt minden évben. Kiválóan felszerelt, új kórház, az ellátás olyan, mint egy hotelben. Pontos számokat már nem tudnék mondani, de talán 12 egyszemélyes szülőszoba és 4-5 műtő lehetett. Április végére, majd május 5-re is ki voltam írva, nem tudták az orvosok sem eldönteni, hogy mikor fogok szülni. Titkon abban bíztam, hogy nem az én szülinapomon. Május 8-án még megünnepeltettem magam, majd másnap hivatalos voltam szülésindításra. Jó bulit tartottunk sok vendéggel, volt étel és ital. Abban az esetben, ha megindulna a szülés, legalább semmi baj. mindenki együtt van, mindjárt meg is ünneplik a baba érkezését is egy füst alatt. Hát nem indult be. A hasam nem is ereszkedett le, és semmi jele nem volt, hogy a kisfiam szeretne kibújni.
Délután 4-re mentünk be a kórházba, ahol megkaptam az első adag zselét. Várakoztunk, a vajúdószobában még talán öten voltak rajtam kívül. A folyosóról horrorba illő, velőtrázó sikoltozás és üvöltözés hallatszódott. A nővérke nyugtatott, hogy próbáljak ne oda figyelni, de ez nem igazán volt lehetséges. Este tízkor kaptam még egy adag zselét, és vártam a fájásokat. Miközben én szinte semmit nem éreztem, a szobatársaim sóhajtoztak, könyörögtek, sírtak, és szépen lassan eltünedeztek. Furcsán éreztem magam, mintha véletlenül kerültem volna oda. Én nem is szülök, engem nem visznek sehová. A többiek elmentek és soha nem is tértek vissza.
Reggel tízkor még egy adag zselé (ekkor legalábbis azt gondoltam), mint később kiderült, burokrepesztés volt. Sajnos hiányos angol nyelvtudásomból ez a kifejezés hiányzott. Kezdtem ideges lenni és fáradt is voltam, alig értettem, mit mondanak. Elfolyt a magzatvíz, és még mindig szinte semmi fájás nem volt. Sétálgattunk, és vártam,hogy végre történjen valami.
Közben bekötötték az infúziót, és felrakták az NST-t is. Azonnal pisilnem kellett, és utána folyamatosan tipegtem a vécére. Szépen leszalagoztak, és ahogy voltam, állvánnyal együtt mentünk a férjemmel pisilni, mint valami vígjátékban. NST le és fel újra meg újra, a nővérek nagyon türelmesek voltak. Délben már jöttek a fájások, labdán ültem, kínlódtam, de semmi. Felajánlották, hogy menjünk át a szülőszobára, a tolókocsit nem kértem, átsétáltam, bár néhány pihenő jólesett.
A fájások erősödtek, és előzetes terveimmel ellentétben kértem kéjgázas fájdalomcsillapítást is. A fájások között időnként beájultam, szippantottam a gázból és hánytam, mint a lakodalmas kutya. A férjem sápadozott, ekkor a gázt neki is felajánlották, hogy szippantson, de nem akart. Én közben ég és föld között lebegtem, azt sem tudtam, mi történik körülöttem, úgy éreztem, sosem lesz vége. A szülésznő szólt, hogy kaphatok injekciót, ha nem elég a gáz. Elfogadtam, már nem érdekelt a szüléstervem, hogy fájdalomcsillapítás nélkül szülök. Közben ellenőriztek, de semmit sem tágultam. Talán 4-5 órát vajúdhattam, amikor 5 óra körül bejött egy orvos, és a szülésznővel tanakodva, idegesen nézegettek a lábam közé. Még mindig semmi jele, hogy a baba készülődne, azt mondták, biztos jól érzi magát odabenn.
Hála a kéjgáznak és a fáradtságnak, semmit sem értettem abból, amit mondtak, egy szót azonban felismertem: operáció. A férjem jobban tud angolul, de ő már nem volt adásban, ezért még ezt sem vette ki a beszédből. Mondtam neki, hogy császár lesz, kiveszik a babát. Eszembe sem jutott előtte, hogy császár is lehet a dologból, semmi okom nem volt, hogy erre gondoljak.
Minden ment, mint a karikacsapás, alig rémlik valami, még a férjemet sem ismertem fel mellettem a maszkban (furcsa volt, hogy valaki magyarul beszél hozzám). Gerincérzéstelenítés, majd 17 óra 58 perckor kivették a kisbabámat. 4100 grammal született, szerintem normál úton még a kis keze sem fért volna ki. 3 orvos, 1 szülésznő és talán még 4-5 nővér segédkezett a műtőben. Az rémlik, hogy végig szólt a zene, a születés pillanatában az egyik régi kedvencemet, az Abba The winner takes it all című számát hallottam.
Valóban győztes született, nagyon nagy boldogság volt. A francia aneszteziológusnak hevesen mondogattam francia nyelvtudásom kettő szavát, a szeretleket és köszönömöt. Drága egy nő volt, csak csicsergett, pár szót értettem csak, hogy mentegetőzött amiért ő nem tud magyarul. Furcsa volt az egész, mintha kívülről láttam volna magamat. A műtét után a lábam lecsúszott az asztalról, majd visszarakták, én semmit sem éreztem, csak azt a sok vért láttam.
Dávidkát a férjem foghatta meg először, az ő kezébe adták, nagyon meghatódott. Elvitték, de hamar visszaadták, tessék, tiéd, viheted. Itt nem divat a babamosdatás sem. Nagyon hálás vagyok az orvosoknak, mindenkinek, aki segített. Nagyon nagy szeretettel gondolok rájuk.
Írországban nagyon sok minden máshogy megy, mint otthon, nincs hálapénz és nincs fogadott orvos sem. Sajnos nem is tudtam kifejezni köszönetemet, bár igazából azt sem tudom, kiknél szültem, a neveiket sem tudtam. Egy év elteltével visszagondolva nagyon jó, hogy így történt. Nem is tudnám már máshogy elképzelni az egészet.
Krisa
