A terhesség vége nagyon rosszul telt, a lábamat a vietnámi papucsba is csak hosszas igazgatás után lehetett beledugni, a bokacsontomat már rég nem is láttam, a vádlijaim pedig két fényes héjú cipóként vonszoltak a hőségben. Te annak ellenére remekül érezted magadat, hogy minden érték egy közelgő toxémiát jelzett, hiába, túl komfortos a méhem. Aztán egy forró nyári éjszakán, olyan jót aludtam, mint hónapok óta soha, reggel öltözködés közben, egy furcsa hangra lettem figyelmes, majd a sötét kövön megjelent egy apró tócsa, mivel a színét lehetetlen volt megállapítani, ezért a fehér kádba álltam, de nem történt semmi. Billegtem egy kicsit a lábamon, megsimogattam a hasamat és egy apró mozdulatodra, újból kevés magzatvíz szivárgott, szép tiszta.
Olyan furcsa remegés szorította össze a gyomromat, mint amikor az első csókját kapja egy lány a hőn áhított fiútól. Tulajdonképpen boldog voltam, végre elkezdődött. A hőség elviselhetetlen volt, egyetlen fájás sem tört rám az úton, te sem igazán akartál még kibújni, ha nem piszkálnak meg, biztosan vártál volna még néhány napot, hacsak a toxémia nem lett volna gyorsabb, mint te. A kórházba érve nem hitték el, hogy folyik a magzatvíz, a morcos szülésznő odahívta egy kolléganőjét, aki megerősítette az állításomat, ez bizony az, de mivel a méhszáj szinte zárt, így csak alig-alig szivárog. Mikor a barátságtalan szülőszobába beléptem, baljós árnyak vetültek rám, sejtettem, hogy itt nem egészen úgy fognak zajlania a dolgok, ahogyan elképzeltem.
Megérkezett az orvosom, felvázolta a lépéseket, és kimondta azt a szót, amit soha, de soha többé, még csak hallani sem akarok. Ballon. Olvastam róla, persze, de azt hogy ez a valóságban micsoda kínzást jelent, csak később tapasztaltam meg. Kértem, és kaptam is még egy kis időt, hátha megindulnak a fájások maguktól, de nem történt semmi. A morcos szülésznő arcán egyetlen egyszer láttam érzelmet megjelenni, mikor úgy nyüszítettem a fájdalomtól, mint egy megkínzott állat. Úgy is éreztem magamat, pontosabban inkább úgy, mint akit megerőszakoltak. Az tartotta bennem a lelket, hogy ez az egyetlen esély, hogy elkerüljem az oxitocint. Hosszas próbálkozás és szerencsétlenkedés után, végre sikerült felhelyezni. Összegömbölyödtem a szülőszobai ágyon és zokogtam.
Lassanként megindultak a fájások, apád szorgalmasan jegyzetelte őket a határidőnaplómba, ma is itt őrzöm a fiókban. Vidámak voltunk, örültünk, hogy hamarosan érkezel, egy egészen kicsit haladtunk is, eljutottunk 2 cm-ig, újból feltöltötték a ballont, majd nem sokkal utána, egy hatalmas pukkanással kidurrant. A morcos szülésznő újabb ballont helyezett kilátásba, de határozottan kijelentettem, hogy nekem ugyan soha többé, majd megjelent egy infúziós állvánnyal és kora este bekötötte az oxitocint, folyamatos Ctg-t kaptam. A doki csak később tudott jönni, beállította alacsonyra a cseppszámot, magyarázott, próbált kicsit vigasztalni, de itt már tudtam, hogy ebből egy nagyon nehéz történet lesz, szomorú voltam. Olyan kérdések kavarogtak a fejemben, hogy miért nem tudja a testem, mi a dolga, miért nem tudsz segíteni nekem, tényleg pusztán a szerencsén múlik-e, hogy milyen lesz egy szülés.
Egyre erősebb fokozatra kapcsolt a testem, a fájások egyre sűrűbbek és kibírhatatlanabbak lettek, teljesen elborította a kínzó fájdalom a testemet. Egy labdán ringatóztam, apád a hátam mögött ült, a derekamat és a csípő lapátjaimat nyomta felváltva, mikor, melyiket kértem. Ezt a váltás szülésznő mutatta, egy darabig segített is. Aztán már nem volt szünet, az oxitocintól egy egybefüggő hatalmas fájássá folyt össze minden, üvöltöztem, teljesen elvesztettem a kontrollt. Jött az orvosom, valamit beszélt a fájdalomcsillapításról, de már nem voltam egészen magamnál, fogalmam sem volt, mire bólintottam rá, már négy órája vajúdtam oxitocinnal erősítve, és reggel óta semmit nem ettem néhány kocka csokin kívül.
Később megjelent egy férfi, kék műtős ruhában, elém toltak egy papírt, a fájdalomtól már nem is láttam rendesen, annyira kimerültem, hogy a halálos ítéletemet is aláírtam volna, csak szüntesse meg valaki a fájdalmat. Valamit oda firkantottam aláírás gyanánt, ekkor este 11 óra volt már. Ami ezután következett, az rányomta az elkövetkező hónapokra a bélyeget. Csak szúrt és szúrt, de nem talált, fájt. Azt hajtogatta, hogy ez nem szokott fájni, nem érti, majd egy újabb szúrás, és mintha áramütés ment volna végig a testemen. Felsikoltottam, a lábam ujjától a fejem búbjáig végig futott az éles fájdalom, minden idegszálamon végig söpört. Itt úgy érzem, lehetett némi riadalom, mert a következő próbálkozásra betalált, és végre megszűnt, távolodott a külvilág. Már nem is halottam mit mondanak, még felsejlett az alakja távozóban, de én már zuhantam is az álomvilágba. Milyen furcsa a természet, ahogy leesett a szívhangod, varázsütésre kinyílt a szemem, apád kirohant segítséget keresni, jött valaki, megrázogatta hasamat, a szívhang megemelkedett, de ahogy behúzta maga mögött az ajtót, újból leesett.
Az adrenalintól a fájdalom, egy pillanat alatt, a semmiből tért vissza, mintha csak kinyitottak volna egy csapot. Többen lettek, forogtam, egy fájás jobbra, egy balra, a szívhang szépen visszaállt normál tartományba, és rögtön megérkeztek a tolófájások is. Egyszer csak ott állt mellettem az orvos, nem tudom, mikor jöhetett be, kibírhatatlan volt háton feküdni. Vergődtem, mint egy partra vetett hal, nem tudtam nyomni, felültem és fel akartam állni, azt hajtogattam, hogy én nem szülök fekve, azért jöttem ide, mert itt nem kell. Magyaráztak valamit az EDA-ról, de már nem volt teljesen tiszta a tudatom, minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy lemásszak az ágyról, nem tudtak lefogni. Már öten voltunk az apró szülőszobában, hárman próbáltak visszafektetni, a férjem pedig nem tudta eldönteni, kinek segítsen. Akkor hagytam abba a küzdelmet, mikor az orvosom megígérte, hogy később megpróbálhatok majd felállni, de most muszáj segíteni a babának, kezdjük el a kitolást.
Háton fekve egyszerűen nem ment, nem tudtam rendesen, nyomni, egy jottányi erőm sem volt már, a lábamat sem tudtam tartani, a fejed már ott feszített a szülőcsatornában, de alig-alig haladtunk. Egy-egy pillanatra lehunytam a szememet, szakadozott a film, kértem az orvost, hogy szedjen ki, csak legyen már vége, de már nem lehetett, a fejed már a szülőcsatornában volt. Ennek a babának már nagyon meg kell születnie, muszáj neki segíteni, valami ilyesmit mondott, minden erőmet összeszedtem, de hiába, egyszerűen nem jöttél lejjebb. Elindult kifelé az ajtón, vákuum kell. Mikor kinyitotta az ajtót jött egy nagyon erős tolófájás, minden erőmmel nekifeszültem, és nyomtam, éreztem, hogy végre elindultál, visszafordult az ajtóból, és megtámasztotta a fenekedet a hasamon. Közös erővel végül kipasszíroztunk téged, majdnem két óra telt el a tolófájások megjelenésétől. Csodával határos módon gátvédelemmel születtél meg, egy apró repedés lett csak a hüvelyben, semmi több.
Nem sírtál fel, kérdések özönét zúdítottam az orvos felé, nem láttam semmit, egyszer csak megjött a hangod és rám tettek. Valamit motyogtam és elaludtam. Azt hitték, elájultam, mikor kinyitottam a szememet, az orvos arcát láttam, csak elaludt, ennyit mondott. Itt már nagyon ködösek az események, nem tudom visszaidézni, mi után következett, az biztos, hogy te csak sírtál és sírtál, apád ringatott el, és annyira elfáradtál a születésben, hogy másfél napig szinte csak aludtál. Hatalmas küzdelmet vittünk véghez mi ketten, közel egy napos tusa volt, és ezzel a nagy harccal lehetővé tetted, hogy a testvéred már békésen érkezzen meg erre a világra.
Halacska
További szüléstörténeteket olvashatsz a Szüléstörténet.hu oldalon.
A Szüléstörténet.hu már a Facebookon is megtalálható. Tetszik?
