A terhességem viszonylag problémamentesen zajlott. Azért viszonylag, mert az 5. hónapig hánytam, még a 8. hónapban is kínzott a reggeli émelygés, fájt a hátam, egyre hisztisebb, lassabb, fáradékonyabb lettem és a gyomrom is égett. De ezeket én nem problémaként éltem meg, hanem a terhesség természetes velejárójaként.

Ami viszont már gondot jelentett, hogy a méhlepény elég hamar elkezdett megérni, a vérnyomásom pedig emelkedni. Azt tudtam már a terhesség elején is, hogy erre nagyon oda kell figyeljek, mivel apukámnak éveken át nem tudták 200/100 alá levinni, aminek szívinfarktus, agyvérzés és halál lett az eredménye. Szóval az orvosom szorosabb fogás alá vett, heti kétszer látogathattam meg és a vérnyomásomat is mérhettem naponta ötször.

Március 29-én a terhességem 37. hetében épp az aktuális találkánkra mentem, ahol vért vettek, áramlásit néztek. A dokinak mondtam, hogy nem vagyok valami jól, itt-ott fáj. Kérdezte jósló fájások-e? Kérdeztem, honnan tudjam, sose szültem még, erre a faszi közli, hogy a nők azt mondják, olyan enyhe menstruációs fájdalom. Ezen mosolyogtam: vak vezet világtalant. Nem nagyon panaszkodtam a terhességem alatt neki, úgyhogy tovább kérdezgetett, terhességi toxémiára gyanakodott. Megnézte a délelőtti vérvételi eredményeimet, amin a májenzim, toxoplazma vagy mifene nem volt jó. Befektet megfigyelésre, még hazamehetek a cuccaimért. Délután újabb vérvétel, este 8-kor betelefonált a terhespatológiára az eredményekért, én pont ott voltam vérnyomásmérésen. Az eredményeim romlottak, alig pár óra alatt is. Irány a szülészet, ott is vettek vért, várjuk mi lesz. Este 11-kor hívott, hogy ne aggódjak, de folyamatosan romlanak az értékeim. Reggel 6-kor meg kell indítani a szülést, amit az ügyeletes fog végezni, ő pedig 11 körül jön burkot repeszteni és indulhat a menet. De semmiféleképpen ne aggódjak, hanem pihenjek, mert holnap nehéz napom lesz. A pihenés nem nagyon ment, mert óránként jöttek vérnyomást mérni, meg Nst-t csinálni, de soha nem egyszerre a kettőt, hanem mindig volt közte 20-30 perc szünet.

Reggel 6-kor jött az ügyeletes, felrakta a kúpot, a méhszáj bő 1 ujjnyira volt nyitva. Csörgött a telefonom, a biztosító volt, mivel aznap délelőtt kellett volna találkoznunk (a lakásunkban csőtörés volt, mindenünk elázott) és azért hívott, mert neki nem jó a péntek. Mondom nekem sem, mivel épp szülök. Szegény srác elkezdett hebegni-habogni, hogy akkor ő most nem is zavarna, de mondtam neki, hogy azért ez egy hosszabb folyamat. Már le is akarta tenni nagy zavarában a telefont, de megadtam neki apósom számát, hogy intézzék el a dolgokat.

A férjem 7-8 körül jött be, nem nagyon néztem az órát. Fájásaim nem igazán voltak, vígan elfeküdtem az ágyamon, amíg ő elment a terhespatológiára összepakolni a cuccaimat. 11 óra körül jött a dokim, meg a szülésznőm és burkot repesztettek. A reggeli vérvételem eredményei már tényleg rosszak voltak, az anesztesen múlt, hogy be meri-e tenni az EDA-nak a dolgait. Annyira felhígult a vérem, hogy félő volt, amikor kiveszik a csövet és megsértenek valamit, vérrög keletkezik, ami a gerincet nyomhatja, amit műteni kellhet és beláthatatlan következményi lehetnek. De szerencsére megcsinálta. Itt már volt egy pár erős fájásom, el is gondolkodtam, vajon fogom-e én ezt bírni. De az EDA megoldotta a kérdést. Folyt az érzéstelenítő a hátamba, az oxitocin meg a kézfejembe. Plusz kaptam egy jó adag altatót, amitől kb. egy órát aludtam. A férjem szerint mondat közben aludtam el. Ő az ágyam mellett ült, nézte a fájásmérő műszert, ami bivaly erősségű fájásokat mutatott, meg nézett engem, aki ott aludtam, semmit sem érezve vagy felfogva ebből az egészből.

Amikor felébredtem, már ott volt az orvos és a szülésznő is. A doki megvizsgált, ki voltam tágulva. Mondta, hogy elmegy kávéért, de addig ne nyomjak. Mondom, nekem nem is kell. Elment. Nem telt el 2 perc, szóltam a szülésznőnek, hogy szerintem nyomnom kell. Tudja, de ne tegyem. Igazából nem volt túl nagy erős készetetésem, nem is nagyon kellett visszatartanom, csak figyeltem, mi történik. Olyan hihetetlen volt az egész. Fel se fogtam igazán mi történik. Próbáltam magamra és a babára figyelni. A doki visszajött, leült mellém és megkaptam az engedélyt a nyomásra. Ő szépen iszogatta a kávéját az egyik oldalamon, a férjem a kezét tördelte a másikon, én meg nyomtam.

Megdicsértek, hogy jól csinálom, a férjem már ekkor látta a lányunk fejét, illetve a haját. De nem volt túl jó az ágy szöge (doki szerint, mit tudtam én akkor, milyen a jó szög), úgyhogy átvittek egy másik szobába, másik ágyra. 2012. március 30-án 15.25-kor 3 fájás alatt lett meg a lányunk 2450 grammal és 45 centiméterrel. Minden fájásnál háromszor kellett nyomjak. 2 fájás között volt 1 fájás, amin nem nyomhattam, mivel gátvédelemmel akartam szülni, tehát hagyni kellett időt a tágulásra. Nem lett vágásom. Minden a tervek szerint ment. Ott és akkor könyörögtem a dokinak, hogy hadd nyomjak vagy legalábbis csináljon valamit, de nem hagyta, és ezért örök hálám érte. A köldökzsinórt a férjem vághatta el és Flórát rögtön a mellkasomra tették. Szépen kijött a méhlepény, amit a doki alaposan megvizsgált és mutatta, milyen rossz állapotban van. Már akkor mondtam neki, ha garantálja, hogy a következő két szülésem is ilyen lesz, akkor azonnal nekiállunk. Erre ő kajánul azt felelte, hogy az első mindig a legnehezebb és ennél csak jobb lehet. Neki legyen igaza.

Ági