Augusztus: 

Miután megtartottuk a kislányom keresztelőjét, nagymamám szülőházába vettük az irányt. Igaz, hogy az nem a Balatonnál van - cserébe viszont jobban elfértünk benne, mint az aprócska kis faházban, ahol mindenki egyetlen légtérben alszik, és kis túlzással folyton egymás lábán taposunk. 

Főleg most tűnt szűkösnek a hely, mivel a Kicsi eddigre telítődött, és szinte minden éjszaka többször is felébredt, néha sírva, néha kiabálva, néha csak egy szimpla "Anya...?"-val ellenőrizve, hogy ott vagyok-e. Szükség volt tehát egy külön szobára, ahova elszeparálhattuk a testvéreitől éjszakára, nehogy őket is felverje az éjszakai kiabálásával. A több mint százéves vályogház erre tökéletes volt. 

Nagymamám sajnos már az előző években is csak "látogatóba" jött pár napra, míg mi is ott voltunk - de az eltelt egy évben annyira előrehaladott lett a demenciája, hogy most már összesen csak kétszer hozták el, egyszer egy ebédre, másodszorra a Kicsi harmadik szülinapjára, amit szintén itt tartottunk meg augusztus közepén. Mindkét alkalommal csak pár órát maradt, és az idő jó részében fogalma se volt róla, hogy kik vagyunk, vagy hogy milyen évet írunk... addigra a fiát már hónapok óta a (rég elhunyt) férjének hitte, a lányát a (még élő) testvérének, engem doktornőnek szólított, és párszor még abban sem volt biztos, hogy a baba fiú-e vagy lány. 

Én mégis örültem neki, hogy még a kezébe foghatta a legifjabb dédunokáját is, hogy vethetett rá legalább egy pillantást, hogy láthatta a nagyokat, akik körbevették és megölelték - és hogy az utolsó emlékei egyike az volt, ahogy a gyerekei, az unokái és a dédunokái mind együtt ünnepelnek a terített asztalt körbeülve a "búcsúkor", vele az asztalfőn, abban a szülői házban, ahol ő is felnőtt. 

Éreztem, hogy ezek lesznek az utolsó találkozóink, ezért amennyire csak lehetett, igyekeztem minden percet kihasználni, vele lenni, a kezét fogni, rámosolyogni. Sokszor olyan elveszett volt, ahogy csak ült ott összeesve, lefogyva, bizonytalanul tekintgetve körbe, legalább egy ismerős arcot keresve... 

Bár az idő nagy részében harminc, ötven, vagy akár hetven évvel ezelőtt bolyongott az emlékei között, úgy mesélve el találkozásokat, eseményeket, mintha csak tegnap történtek volna, időnként azért voltak világos pillanatai is, amikor megköszönte, hogy itt vagyunk neki, vagy amikor elmondta, hogy imádkozik értem, hogy legyen erőm vigyázni a nagycsaládra. 

A hónap nagy részében egyébként "nyaraltunk" - már amennyire egy hároméves és egy három hónapos mellett nomád körülmények között nyaralni lehet. A ház ugyanis épp felújítás alatt állt, és igen hamar levonhattuk a tanulságot: felújítás alatt álló régi házban kisbabával és háromévessel nyaralni nem menő. Kedvencem mégis a "De azért tudtatok pihenni is, ugye??" - kérdés folytonos elpuffogtatása volt a családtagoktól ismerősöktől...

A nyár végére fáradtabbak voltunk, mint mikor elindultunk Magyarországra - pedig azt nehéz volt überelni - és az utolsó utáni mentális tartalékainkat is feléltük, míg a Kicsi borzasztó hisztijeit kezeltük nap mint nap, körülbelül tízezerszer. Aztán az utolsó héten még letettem két nyelvvizsgát (a fentiek miatt nulla felkészüléssel), és a rendőrségre is el kellett mennem feljelentést tenni. 

Hónapokkal korábban ugyanis megrendeltem egy laptopot, hogy az előző, közel tízéves darabot lecseréljem egy modernebbre. Ugyanattól a cégtől rendeltem, akik az előzőt is eladták nekem - és bár az előző alkalommal semmi problémám nem volt velük, ígért időre kaptam az ígért laptopot, most ez nem így történt. 

November végén adtam le a rendelést, és augusztusra még mindig sehol nem volt a laptop. Egy darabig hitegettek, össze-vissza magyaráztak, hogy már gyártás alatt van, már úton van, már szállítják, most elakadt a vámon, stb - de valahogy soha nem akart megérkezni, miközben a pénzem már hónapok óta náluk pihent.  

A hónapokon át tartó levelezgetés, hogy mikor jön már meg az új gép, és a stressz, hogy most csak áltatnak, vagy tényleg a körülmények összjátékának szerencsétlen áldozata vagyok, még pont hiányzott az elmúlt idők amúgy sem alacsony stressz-szintjéhez... főleg, hogy közben a gépem nyáron kilehelte a lelkét, én meg ott álltam laptoptalanul, még mindig a soha-meg-nem-érkező újat várva.

Végső kétségbeesésemben mentem el tehát a rendőrségre feljelentést tenni, pár nappal a hazautazásunk előtt, mert tudtam: ha most nem lépek, a befizetett összegre - szerződés ide vagy oda – kb. keresztet vethetek. Hála a magasságos egeknek, a feljelentés híréről értesülve pár hét múlva legalább a pénzemet visszakaptam, ha már a laptop soha nem is érkezett meg.

Szeptember: 

A fentiek fényében teljesen lemerülve értünk vissza a nyári szünet végén. Fizikailag és mentálisan is a mínusz egyediken voltunk... így kellett visszaállni a szokásos kerékvágásba és elkezdeni az iskolát - annyi könnyítéssel, hogy már nem kellett a bölcsibe hurcolni a Kicsit, mert végre elkezdhette az óvodát. 

Közben azt is el kellett volna döntenem két héten belül, hogy elfogadom-e a cégen belül nekem felkínált állást (nem, mert egy másik országban lett volna, és nem akartunk költözni). Miután ezt elutasítottam, még mindig várt rám egy nagy munka: a hónap végéig egy komplett dossziét kellett volna összeállítanom, hogy mihez akarok kezdeni, milyen vállalkozást akarok indítani, ha innen elbocsájtottak. 21 napom volt rá, hogy a nulláról összerakjak egy olyan anyagot, piackutatással, üzleti tervvel, árajánlatokkal, stb stb - amit majd a vezetőség is elfogadhatónak ítél meg - miközben egy öt hónapos kisbaba 0-24-es matrica módban tapad rám, és a Kicsit feszt' otthon nyaraltatták az óvónénik, mert csak rövidített napokkal dolgoztak. 

Óhogyarossebbegyemeg! - járt a fejemben folyton. Nem lehetett volna ezt az egészet elnapolni, és mondjuk csak egy év múlva felmondani nekem? Egy picit könnyebb lett volna a dolgom, mint így... de végül csak leadtam, amit kértek.

A legjobb mégis az volt, hogy kiderült, mielőtt hivatalosan is elbocsátanak, 100 százalékban kell ledolgoznom a hátralévő, két és fél hónapot, és nem kérhetek részmunkaidőt. Meg kellett tehát szervezni Nina felügyeletét - két és fél hónap miatt nem akartuk bölcsibe adni, az viszont nyilvánvaló volt, hogy teljes állásban, heti háromszori bejárással nem fogom tudni egyedül ellátni. A szabadságaimat eddigre mind elhasználtam, hogy szeptemberben és októberben is vele maradhassak - maradt hát az, hogy a férjem is kivett szabadságot és mozgósítottuk a családot, hogy aki tud, az jöjjön ki hozzánk segíteni. Leszerveztük az utakat, egyeztettük ki mikor jön.

Október 30-án kellett újra felvennem a munkát - és aznap délután négykor telefonáltak nekem a HR-ről, hogy elmondják: mégsem 2,5 hónap lesz, amit le kell dolgoznom, hanem csak egy, a maradék másfél hónapban pedig felfüggesztenek, mert a pozíciómat eltörlik, újat meg már nem akarnak adni másfél hónapra.

Esküszöm úgy éreztem magam, mint aki megnyerte a lottóötöst! Végre valami jó is történik az idén! Végre lesz időm decemberben adventezni a gyerekekkel, nyugiban, együtt felkészülni velük a karácsonyra, stb. Képzeletben már láttam magunkat, ahogy a pattogó tűz előtt, karácsonyi dalokat hallgatva rajzolgatunk, hajtogatunk és kivágósozunk a kipirult arcú fiúkkal, míg a baba az ölemben ül, és alaposan kiélvezzük az adventi időszakot...

Hát naná, hogy ez sem így lett. 

Shadow

Shadow blogját itt tudjátok követni: shadowinfrance.com