Két dologról gondolkoztam el, miután ma egy méltán kedvelt, neves, gyerekek körében különösen népszerű zenész koncertjén voltunk a fiammal. Az egyik: nem tudom, régebbi időkben mi volt a szokás gyerekeknek/családoknak tartott koncerteken, de itt nekem kicsit úgy tűnt, hogy elég sokan nem adták meg az előadónak a (szerintem) neki járó, alapvető tiszteletet. Kezdődött ez azzal, hogy 12.00-kor, ami a koncert kezdési időpontja volt, - nem túlzok! - kb. 10-15-en ültünk a legalább 200 férőhelyes nézőtéren úgy, hogy elvileg közel teltházas koncert volt kilátásban. Negyed óra elteltével már úgy döntött szegény előadó, hogy elkezdi. Mondanom sem kell, még csomóan ezután szállingóztak be. Nyilván egy „kisgyerekes” koncertbe több lazaság fér, mint mondjuk egy operagálába, de ez a tömeges késés azért engem meglepett. Aztán: a vége felé persze már sokan nem tudtak ülve maradni, lementek a színpad elé – ez még persze oké, szokványos lehet ilyen jellegű koncerten, gondolom. Viszont volt olyan is (ez nem most, hanem egy másik koncerten), hogy a kisgyerek konkrétan felment a színpadra, ott kavirnyált, anyukája meg a legnagyobb nyugalommal nézte végig. Nekik végül az egyik jegyszedő szólt, hogy bocs, de ezt azért mégsem kéne.

Nyilván én is tudom, hogy pici gyerek nem tud végigülni ilyen koncertet, és azt is el tudom képzelni, hogy adódhat olyan helyzet, hogy a szülő nem tudja őt kire hagyni, és kénytelen elvinni, hogy a nagyobbik elmehessen, no de itt szerintem elég kis százalék tartozott ebbe a kategóriába. Vicces, de a négy és féléves fiam már szinte túlkorosnak számított. Nem értem, mi végre ez az élményhalmozó sietség; miért nem lehet az ilyen ücsörgős (mert ez az volt; az előadó egy szóval sem jelezte, hogy na, gyertek, gyerekek, táncolni) koncertekkel megvárni azt a kort, amíg a gyerek meg tud maradni nagyjából egy helyben. Hogy el lehessen mondani, hogy az én kétévesem már mekkora partiarc, mert koncertekre jár?

A másik dolog meg annak kapcsán jutott eszembe, hogy – miután a színpad előtt már sorakozott egy csapat gyerek – egy apuka a gyerekek mellett szépen felfeküdt a színpadra, és az okostelefonjával csinálta ezerrel a felvételt a zenészről. Ez ugye részben szintén a „hol marad a tisztelet”- kérdéskört feszegeti, másrészt viszont kb. eldobom az agyam, annyira fel nem tudom fogni, hogyan lehet bárki ennyire beteg módon okosteló-függő. Vagy, jobban mondva, hogy lehet, hogy valaki ennyire nem tud már a pillanatban létezni, ennyire dokumentálnia kell az életének minden eseményét. Tényleg erősen gondolkoztam, még elképzeltem magamban a legindokoltabb szitut, ami valakit erre visz rá (=mondjuk egy, otthon betegen fekvő, emiatt a koncertről lemaradó gyereknek vette fel a műsort), de hát akkor is... szerintem ez még akkor is tahóság lenne. Hogy ILY módon. Ha meg csak úgy felvette, minden súlyos indok nélkül, akkor meg tényleg a korunk egyik legaggasztóbb jelensége manifesztálódott.

Ha valaki minden eseményt, élményt videóz, meg posztol, akkor hol marad az, hogy hátradőlök, és élvezem a szép zenét/figyelem a családomat/társaimat/nevetek önfeledten/stb.? Hogy lehet úgy IGAZÁN élvezni egy koncertet, hogy közben kamerázzuk??

Ági

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?