Szombat reggel van, én még álmatagon motoszkálok, az egyik gyerekem a hupikéktörpök előtt lapátolja magába a reggelit, a másik még a lóbőrt húzza. Valahol viszont vannak másmilyen szülők és másmilyen gyerekek: akiket kora reggel már az uszodába visznek vagy valami sportpályán róják a reggeli köröket, akiknek évekig ki kell csengetni a vívófelszerelés, az atlétikai edzőtáborozás, vagy akár a magántanulóság költségeit, de azt mondta egy hozzáértő, ebben a gyerekben van lehetőség. Kérdés, lelkierő is van-e elég, hogy kihozzák a lehetőségből az eredményt.

Fotó: MTI

A ma meg a tegnap olimpiai bajnokai időnként elmesélik, mit vállaltak ezért - nem csak ők, de a szüleik is. Hajnali kelést, lemondást a jobb karrierről vagy a jobb csizmáról, fegyelmet és fegyelmet követelést, hogy nem fiam, ne hagyd abba, három vagy tíz év múlva megköszönöd majd, hogy nem hagytalak inkább a tévé előtt punnyadni, hanem elcipeltelek arra az edzésre, amire pár év múlva már magad mész, mert te magad akarsz már eredményt, ami a körülötted állók szerint egyáltalán nem elérhetetlen.

A csodagyerekek kivételével sokszor először a pofonok jönnek, a rosszul sikerült rajt, a bénító szorongás, a százszor begyakorolt mozdulat elrontása, a semmiből előkerült, váratlan húzásokkal nyerő ellenfél. Évek munkája a bukta nem épp édes lekvárjába sűrítve, le kell nyelni és újrakezdeni, és ilyenkor kell valaki, aki akkor is hajtogatja, hogy érdemes, édes gyerekem, ha magának is kétségei vannak, hogy lesz-e ebből olyasmi, amiért érdemes végigcsinálni.

Persze amikor megúszod, meghajítod, megvívod, beevezel a célba, akkor már mindenki okos, ő már évekkel ezelőtt is látta, érdemes belefeccölni az energiát – azok is, akik akkoriban azt hajtogatták, miért nem gyúrsz inkább a matekra meg az indogermán hangtanra, akik kiröhögtek, ha a bulin csak ásványvizet ittál, ha csajozás helyett az edzőteremben töltötted az időt, akik hátba vágtak az összeomlás idején, hogy ugyan már, nehogymá azt képzeld, épp te leszel olimpiai bajnok.

A szülő dolga embertelen nehéz. Nem szakemberként nem tudja megítélni, valóban érdemes-e ennyi erőfeszítésre sarkallni a gyereket, egy tizennégy éven alulinál nehéz eldönteni, valóban lesz-e annyi kitartás benne, ami ahhoz kell, hogy a csúcsra jusson, és nem lesz-e igaza a károgóknak, hogy egy sérült lelkű, képzetlen ember lesz az eredmény, aki mindent odaadott valamiért, amit végül nem ért el. Akármit csinál, nehéz, vagy azt kockáztatja, hogy hogy néz a gyerek szemébe akkor, amikor azt mondja a tévé előtt, hogy látod, ha akkor keményebb vagy, lehet ma én állok ott, vagy akkor, amikor odavágja, ha nem erőlteted ezt a nyamvadt élsportot, azóta nyilván boldog gépészmérnök vagyok, autóval a seggem alatt, és a Szakács Ágival az oldalamon, aki kirúgott, miután a születésnapját is az edzőtáborban töltöttem, ahonnét tilos volt telefonálni.

Az olimpikonok mellett azok szülei előtt is emelem kalapom, alighanem valahol ott vannak minden aranyban valahol, vagy esik rájuk reflektorfény, vagy nem – belegondolni is nehéz, mit jártak végig, míg a gyerek eljutott a csúcsra. De titokban kicsit megkönnyebbülök, amikor nem hallom egyik évben sem, hogy tessék a gyereket komolyan venni, mert akkora kiemelkedő tehetség. Nem tudom, bírnám-e megfizetni szülőként az olimpiai arany árát.

 

Vakmacska