Hajnalban, négy óra körül éreztem az első fájást. Jött egy megérzés, hogy ma szülni fogok, de ez teljesen lehetetlennek tűnt számomra, hiszen még csak a 29. héten voltam. Ezt aztán el is felejtettem, csak hónapokkal később tudatosult bennem, hogy ez egy intuíció volt, megéreztem. Aludtam tovább. 7-8 óra körül már egyre erőteljesebbek voltak a fájások. Hívtam az orvost, de nem értem el telefonon. Ekkor felhívtam Ilikét (Csattos Ilona), aki megnyugtatott, és kérte, hogy akkor is induljak el a kórházba (SOTE I. sz. Szülészeti Klinika), ha nem tudok beszélni az orvossal. Felöltöztem, és újabb két fájás között bepakoltam egy hátizsákba, éppen, ami eszembe jutott. Férjemmel elindultunk. Elkezdtem figyelni, hogy hány percesek a fájások, de olyan sűrűn követték egymást, hogy úgy éreztem, most csak az számít, hogy beérjünk a kórházba minél előbb.
A várandós ambulanciáról a szülőszobára küldtek, ahol azelőtt soha nem jártam, a 29. héten ugyanis még nem mutogatják a szülőszobát. Rátettek a hasamra valami kék izét, (akkor még nem tudtam, hogy ez a ctg) és hallgattam a hangos kattogást, amiről csak később derült ki számomra, hogy a kisfiam szívverése. Megállapították, hogy a méhszáj négyujjnyira nyitva. Időközben megjött az orvosom is, aki előző este állapította meg ultrahang alapján, hogy a baba 1280 gramm és minden rendben van vele. Felhívtam a férjemet, aki közben leparkolta az autót. Közöltem vele, hogy szülök, és megkérdeztem, hogy bejön-e. Természetesen jött.
Kaptam tüdőérlelőt, de olyan gyorsan megindult a szülés, hogy nem kapta meg a baba teljes mértékben. Burkot repesztettek, mert nem folyt el a magzatvíz. Az orvos mondta, hogy használjam ki a tolófájásokat, de egyre fáradtabb lettem, és úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Ekkor, az Ilikétől hallottak alapján, élesen láttam kisfiam születése közben, hogy az életben mindent így csinálok, inkább feladom, mintsem végigvigyem, ha szenvedek benne. A félelmem attól, hogy nem sikerül, mindig erősebb volt. Tudtam, hogy itt most másra van szükség. Megéreztem az erőt magamban, és tudtam, hogy végig tudom csinálni, hiszen ha már elindult a gyermekem kifelé a nagyvilágba, akkor nekem segítenem kell őt ebben.
Rövid időn belül az orvos segítségével, egy gátmetszés közben a bennem lévő soha nem ismert erő által világra jött első kisfiam. Nem láthattam őt, elszaladtak vele az intenzív osztályra. A férjemet kérdeztem, milyen színű a haja, hogy néz ki, ő erre azt mondta, hogy fekete a haja és azt mondta az orvos, hogy felsírt, és ez jó jel. Ott ültünk a férjemmel döbbent csendben, és csak annyit mondtam, nem vettünk még kiságyat, nincs hordozónk, aztán elhallgattam. A terveim, hogy vidéken megünneplem a közelgő szülinapomat, hogy elmegyek tgyás-ra és ezt meg azt fogok még csinálni kismamaként, és majd élvezem a kismamalétet, meghiúsultak. Már nem volt fontos, hogy mikor hol leszek majd a jövőben. Már tudtam, hogy csak az a fontos, ami mindig éppen most történik, csak arra kell figyelnem.
Nyugodtak maradtunk, hatalmas bizalom volt bennünk, hogy kisfiunkkal minden rendben van és csak szeretet volt bennünk, amely erősebb volt a régi szokásos félelmünknél, hogy jaj, most mi lesz? A pihenőben töltött idő után saját lábamon mentem fel az első emeletre, persze azért lifttel, ahol kismamák között kaptam szállást az intenzív osztályon.
Amikor lepihentem, megkérdezte az egyik nővér, hogy bemegyek-e megnézni Balázskát, mert látogatási idő volt. Ahogy beléptem oda és megláttam a 35 centis, 1280 grammos babát, gyönyörűnek láttam, a világ legcsodálatosabb babájának. Minden nap bejártunk hozzá látogatási időben. Ez idő alatt gyönyörködtünk ebben a pici testben, dalokat dúdoltam az inkubátor mellett, mély szeretettel mormoltam egy imát, és legbelül mélyen tudtam és bíztam, hogy a kisfiam napról napra erősödik, növekszik. Naponta tájékoztattak az orvosok minket Balázska állapotáról, cseppnyi súlygyarapodásokról, gyógyszerekről. Napközben ugyan nem volt velünk és nem tudtuk, hogy mi történik, de a látogatási időt, a napi egy órácskát szeretetben töltöttük el együtt. Mindvégig hálás voltam az orvosoknak is, akik minden tőlük telhetőt megtesznek a babákért.
Öt hetet töltött Balázska az intenzív osztályon, három hetet a Péterfy kórházban. Most egészséges, szép kisfiú. Balázska születése után sokáig nem is beszélgettünk a férjemmel második gyerekről, de mivel mindketten nagy családban nőttünk fel, úgy döntöttünk, hogy szeretnénk még egy babát. Az orvos azt mondta, hogy a 28. hét körül befeküdhetek a kórházba az első koraszülésre való tekintettel. Én csak legyintettem; mondván, „ugyan már, attól, hogy az első koraszülött lett, még nem biztos, hogy a második is az lesz”.
Heni
(Folyt. köv.)
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
