A váratlan féregincidens után egy novemberi szombat este érkeztek meg végül. A fiúk már nagyon várták őket, és majd kibújtak a bőrükből, hogy végre itt vannak velünk - ám alig melegedtek meg nálunk, szerdán reggel villámként csapott le ránk a hír: meghalt a nagymamám.
Tudtuk régóta, és számítottunk is rá, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, hisz már két hónapja kórházban volt... de ettől még egy cseppet sem volt könnyebb, mikor tényleg bekövetkezett.
Nyolc nap múlva töltötte volna be a kilencvenet. Annyira reménykedtem benne, hogy "még megéri" a születésnapját, ahogy mondani szokta. Sőt, titkon azt is reméltem, hogy karácsonykor még láthatom. De a fiúk szeretett Dédije nem várt többet... elkeserített, ha arra gondoltam, hogy az utolsó pillanataiban senki sem volt mellette, aki a kezét fogta volna, se a gyerekei, se az unokái...
Egyedül az vigasztalt, hogy álmában érte a halál, és miután hetek óta nyugtatózták, remélhetőleg nem szenvedett sokat. Talán észre se vette, ahogy egyik szférából a másikba lépett...reméltem, hogy végre találkozhatott az utolsó időkben már naponta emlegetett szüleivel, a férjével, és azt is reméltem, hogy a mennyország kapuját is megláthatta végre, ahogy abban élete végéig hűen hitt.
A következő két napot a HR hivatalból kiadta szabadságnak, és legalább együtt lehetett a család... amire elsősorban apukámnak volt nagy szüksége, hisz az ő édesanyját vesztettük el.
A magam részéről nem igazán tudtam, mivel tennék jót neki... ha beszélünk róla? Emlékezünk? Történeteket mesélünk? Vagy ha inkább úgy teszünk, mintha nem vennénk észre, mennyire megviseli őt ez az egész, és már a Mama nevének említésére is elcsuklik a hangja?
Végül előkerestem egy fotót Mamáról, amin a még kisbabakorú Középsőt tartja a kezében, azt beraktam egy szép keretbe, és kitettem a kandalló párkányára.
Ez a legforgalmasabb hely a lakásban, naponta többször is elhaladunk ott a konyhából jövet-menet, és a nappaliból is mindenhonnan rálátni. Így egy kicsit olyan volt, mintha onnan, a picike kis keretből nézne minket és ő is velünk lenne... tudtam, hogy nem sok ez, de bíztam benne, hogy ebből a gesztusból is megérti, milyen sokat jelentett ő nekünk - az unokái jelenléte, és az, hogy nem "egyedül" kell gyászolnia, talán egy kis enyhülést ad neki.
Persze muszáj volt elkezdeni intézkedni is: kezdhették szervezni a temetést, a rokonok értesítését, a halál bejelentését a különböző hatóságoknak... mindezt a messzi távolból, 1500 km-ről. Anyámmal úgy döntöttek, nem mennek haza emiatt, hanem nálunk maradnak, ahogy eredetileg is tervezték - és azt is megbeszéltük, hogy a temetésre csak én és a baba megyünk haza (az egész családot nem akartuk reptetni).
Mamát végül egy szép, havas, napsütéses hétfőn helyeztük örök nyugalomra decemberben.
Szerintem tetszett volna neki a szertartás, és a mise is... rengetegen jöttek el, hogy leróják a kegyeletüket. Az utolsó élő nagyszülőm volt... és míg a sírásók a földet hányták a koporsóra, én pedig a nagynénémbe karolva a sír szélénél álltam, úgy éreztem, most ért véget végleg a gyerekkorom.
A kisbabával való, átszállásos repülést visszafelé nem részletezem - mindenki el tudja képzelni, milyen volt, még úgy is, hogy a kislányom az idő nagy részében angyalian jól viselkedett, és a repülés is tetszett neki.
A temetés, és a többi, nem várt dolog végül alaposan megkavarta a decemberünket, és az adventi készülődést... 24-e előtt egy héttel még se ajándék, se díszítés, se semmi sem volt.
Az elképzelt "majd sütit sütünk, és színezünk, díszítünk, meg olvasunk a gyerekekkel a kandalló lobogó tüze előtt" -ből csak a sütisütés és az olvasás valósult meg. Még 24-én délután is hosszasan, a baba egész alvásidejét kihasználva olvastam nekik - hogy pont tíz perccel azelőtt, hogy felébredt volna, befejezzük a Harry Potter harmadik részét. Utána egy darabig még jófajta csöndben ültünk, a gyerekek emésztették a hallottakat... aztán persze rohanhattam velük a karácsonyi szentmisére, ahol ők is részt vettek a betlehemes játékban, nehogy elkéssünk.
A karácsony első két napját még itthon töltöttük, 26-án hajnalban azonban indultunk Magyarországra. A sok történésben, rohangászásban és intézkedésben az év végére megint teljesen lemerültünk a férjemmel... csak az tartotta bennünk a lelket, hogy tudtuk, január elején két teljes estére mi is meglóghatunk kettesben, gyerekek nélkül, hogy pihenjünk kicsit.
Azt hiszem, egy ilyen év után ránk fért ez a kis pihenés... és bár az alvás-hátralékunkat nem sikerült ennyi idő alatt ledolgozni, de legalább feltöltődhettünk annyira, hogy újult erővel vágjunk bele 2024-be.
Ami így, öt hónap után visszanézve szintén nem szűkölködött feladatokban: elsajátítani egy teljesen új szakmát, elindítani egy saját vállalkozást, elkezdeni a legkisebb intézményesítését, és leadni a szülés után rajtam ragadt 8-10 kiló felesleget, mielőtt szeptemberben megműtenek, bőven lefoglal annyira, hogy egy cseppet se unatkozzak.
Amivel nincs is semmi baj, mert négy gyerek mellett mindig pörög az élet. Szépek, okosak, néha veszekedősek - de mindegyiknek arany szíve van - és mindegyiküknek szüksége van még rám. Úgyhogy a szilveszteri koccintáskor azt kívántam, minél tovább lehessek még itt velük - és hogy 2024 sokkal kevesebb drámát - és sokkal több szerencsét hozzon majd nekünk, mint az elődje. Eddig még bejött ;)
Shadow
Shadow blogját itt tudjátok követni: shadowinfrance.com
